PROSKÓ MÁRIA

Az újságíró jelen volt egy rendőri hírnél,
egy kicsi, köznapi rendőri hírnél

Az újságíró tegnap jelen volt egy rendőri hírnél, abban a percben, amikor a rendőri hír, mint olyan, létrejött. Így történt, hogy a rendőri hírből ez a cikk lett. Proskó Mária öregasszony egy Schicht szappant vitt a kezében, amit négy krajcárért vett a Gyáli úton. Szembe jött egy szép, sárga villamos. A Népligetből éppen akkor kanyarodott ki egy automobil is, ezen az automobilon ült az újságíró. Az öregasszonyt nem érdekelte az automobil, pedig érdemes lett volna, ha megnézi, hogy néz ki az az ember, akinek jóvoltából Proskó Mária most nem rendőri hír, hanem cikk. Másrészt ideje se volt már.

Egy kislány ment vele, az előreszaladt, az öregasszony pedig szépen lefeküdt a sínre, miután nyilvánvaló volt, hogy visszafordulni már nincs idő, azt a lépést pedig, mely elég volna, hogy két lábát áttegye a sín túlsó oldalára: azt a lépést immár nem pótolja többé százmillió másik, amivel Proskó Mária rongyos életét áttávgyalogolta, egy Schicht szappannal a kezében.

Erre egy kis hengerelés következett: mint mikor két fogaskerék egymásba harap, az öregasszony teste és a villamos-kerék összesistergett. A keréknek, kicsit erőlködve, végre sikerül a fordulat anélkül, hogy fölemelkednék a sínről, és Proskó Mária egyik oldalán simán lecsúszik róla. A villamos most már megáll, a vezető leugrik, hátramegy és visszafelé megindítja a kocsit. A kerék még egyszer meglöki Máriát, és kiforgatja a sínre, mint egy spulnit. Most szép szerényen fekszik a sínen. Fejét odahajtja a kőre, és egyet rándít még rajta. Két lába kicsit félszegen, szinte szégyenlősen összeakad. Kezében ott sárgállik a szappan, Schicht színszappan, ez van ráírva. Arca durcásan lefelé fordul, mit nézik itt az ő beleit, amint belefolynak a sínekbe.

...mit néztek, maflák?! Egy lépést kellett volna tennem: és ti most nem néznétek a beleimet. Én hős voltam, át akartam menni. Meg akartam mutatni, mi a különbség ama Érthetetlen Erő és a semmi gép között: meg akartam mutatni, hogy győzi le a büszke és felelős Élet a buta, öntudatlan Anyagot. Nahát, megint egyszer nem sikerült. De nektek könnyű most itt állni, az álló villamos és az én letiport testem körül: és nem félni tőlük — ti nem láttátok őt, az Anyagot, amint száguldott, ordított és tiport, véres szemekkel és nyitott szájakkal. Szégyelljétek magatok...

Az újságíró visszafordult, s százlépésnyire látta Proskó Máriát, azt, aki megtette ama lépést. Már százlépésnyire volt, nyugodtan ballagott. De nem hasonlítottak egymáshoz.

(— inti)

A NAP, 1911. október 8.