NAGY VÁROS, KIS EMBEREK

— Berlini munkatársunktól —

Berlin-Friedenau, augusztus

Egy repülőgépet képzelek, amint Berlin felé közeledik: hullámos fenyőrengeteg zöldell alatta; a tenger egyszerre piszkosszürkébe csap át, gőzök és füstök gomolyognak. Ez a Ház-tenger. Képzeljünk egy akkora területet, mint kétszer a Balaton, óriási, szürke tavat, megmerevedett kőhullámaival — ennek a tónak partjait virágos, hullámzó dombok szegik be, és kígyózó csatornák ömlenek át barázdáin. A „Nagyberlin"-fogalom igazán alig jelent más várost — a házaknak egész országa, város-koalíció. Mintha egy csomó város addig terjeszkedett volna kifelé, míg összefolytak — a természet lélegző, zöld testén ezek a szürke kiütések fenyegető formákat vesznek fel — jaj, a természet beteg és kóros testéből szürke daganatok formájában szivárog ki a Kultúra; ez a gyógyíthatatlan nyavalyája szegény Földünknek, melyet az Ember nevű baktérium fertőzése idézett elő. Ott nyüzsögnek íme, legsűrűbben, abban a hosszú karmolásban, amit Friedrichstrassénak neveznek: a daganat itt a leglobosabb, semmi zöld és semmi kék — csupa fény, beteges, tarka színek, foszforeszkálás. Itt nőttek akkorára a gonosz kis férgek, és itt feledkeztek meg mindenről, ami természet — mondják és látjuk saját szemünkkel: még arról is, ami bennük volt belőle s továbbtenyésztésükhöz kellene. A szaporodás csökkenéséről harsognak új berlini statisztikák — az irodalom és köztudat pedig görög erkölcsökről és görög szerelemről beszél. A Kultúra, ez a rosszindulatú fekély így majd csak felemészti magát, mondják vigasztalólag moralisták, s eltűnik a természet kebeléről.

De ott, ahol üszkösödésbe át nem ment még, s a betegség csírái, mint olyanok, még egészségesek: (nem kétséges, ugyebár, hogy a kolera bacilusa nem kolerás, mert akkor ő is elpusztulna), terjed a lob, és terjed a Város. A Berlint körülvevő erdők varázsütésre tűntek el — márul-holnapra házak furakodtak be a lombok alá, s a házhullám elborította szennyes árvízzel a rengeteget. Friedenau és Schöneberg — néhány évtizeddel ezelőtt televény erdők még — ma a berlini kispolgárság méhkasa, virágzó ember-tenyészde, mely biztosítja ennek a városóriásnak jövőjét. Olyan hirtelen kelt ki a földből, mint maga az erdő annak idején — ez a legfrissebb és legkészebb város a föld kerekén. És parkjaiban mégis régi, százados fák terpeszkednek — nem a város termelte őket, hanem kihagyott néhány foltot az erdőből, amint felépült, s készen kapott mindent, ami egy város kertészetéhez tartozik. Néhol, a ragyogó, gazdag sugárutak keresztezésénél, egy pici téren, hatalmas, oszlopos törzsű tölgy csodálkozik egymagában — néhány évvel előbb erdő közepén állt még, fatársai közt, s most félszegen s bámulva néz körül: nini, milyen furcsa, egyenes és zömök fák nőttek ki körülöttem a földből — ezeknek nincs koronájuk, csak fedelük van, és összesimulnak.

És ez a rengeteg új ház mintha igazán rokonságot tartana még a szerves növényekkel, melyeknek romjain épült — mintha gyökerekből szívta volna erejét a Földnek: úgy virágzik ki, fák módjára, minden tavasszal. Véges-végig az erkélyeken csupa virág — futó hal szalad az erkélyekig, s elborítja a kecses arabeszkeket. Mennyi virág és mennyi zöld, a kövek között! És az a sok friss, fiatal ház — milyen üdék és rózsaszínek még, szinte gyanta folyik némelyikből — ó, ezek a fiatal, üde házak és naiv virágok és ifjú, sima arcú utcák! Lehetséges, ez volna Berlin, a bűnös és romlott, melyet gonosz és mohó ösztönökkel ruházott fel a visszafajult képzelet? A züllött és bűzhödő családi élet, a förtelmes bűnökben pompázó félvilág, a rafinált és cinikus szellemi felfogás Berlinje? De hát kik laknak itt?

Az utca megadja a feleletet. Mintha valami nyári gyermekmenhely üdülőtelepén volnánk: a kapuk alja, a házak előtti kertecskék, még a kocsiút is tele van gyerekekkel. Háromtól tízig: az életkoruk. Soha nem láttam még ennyi gyereket. Ott hancúroznak az utca közepén, kerekeken korcsolyáznak, fedetlen fővel kiabálnak — ez az utca az övék.

Friedenau Berlin városának bölcsője és gyermekszobája — az élvezetekben fürdő, kalapos kokott Berlin kicsi fattyúját, a jövő Berlinjét, kiadta ide dajkaságba, a külvárosba, és most megnyugodtan folytatja a táncot szeretőivel. Csupa gyermek és csupa fiatal házas és csupa kispolgár, íme ez a magyarázata a sok virágnak és zöld erkélyeknek, melyeknek lombja mögött termékeny, romlatlan szájak érnek össze naiv bizalomban. Azok az áhítatos és ünnepélyes emberek laknak itt, azok a drágák; azok az ostoba szentek és szent együgyűek, akik hisznek még az egyetlen, üdvözítő Család-bálvány isteni eredetében: s kiknek hitén és bizalmán épül fel a jövendő: — kik hisznek még abban az ösztönben, melyet az öntudatra ébredt s megromlott intellektuel gúnyos mosollyal intéz el: hogy nem önmagunkért vagyunk csak, s nyakunkat létrául kell odatartani azoknak, akik időben s térben utánunk következnek majd. Kispolgárok, kicsi hivatalnokok, apró kispénzek, ebédelések, sör mellett, kiskocsmákban és hideg felvágott és sütemények, amiknek ára „egy garas", tíz pfennig — ez az egész telep értük van és nekik készült, a jó, szorgalmas tenyészem-bereknek. Csupa vegyeskereskedés az egész vidék és rőfös árúk — mindent meg lehet kapni tíz pfennigért, ebben a drága, virágos Friedenauban, ahol egy gyönyörű, virágos kis lakásom volt, falépcsővel, sárga függönyökkel — erkélyem is volt, ami azonban nem az utcai szobából, hanem a konyhából nyílt. A fürdőszobából is erkély ereszkedik ki. A lakást gáz világítja, de csak úgy, ha tíz pfenniget bedobok a gázórába — akkor leégi a gáz a tíz pfenniget, aztán szépen elalszik, ha újra nem dobok be — Friedenaunak nem hitelez tíz pfenniget a gáztársaság: nem engedi, hogy ilyen veszedelmes adósságba keverje magát. Berlin reménysége és szemefénye: a kispolgárság, a gyermekek szülője. Itt nem ismerik a szárazdajkát: a mamák maguk gurítják ki a bölcsőt a pazar Stadtparkba, a gyerekek Paradicsomába, ahol egy széles, pompás, füves arénán nyüzsög az elkövetkező Poroszország — a jövő katonái és kereskedői és vállalkozói, csupa kis német poronty, pro-tegált, gondozott csemetéi a gazdag országnak.

Szerény, bús magyar megáll a Stadtpark kőhídja fölött, és sötéten elmereng. Éles sipítozás, harcias jókedv gomolyog feléje a világoszöld játszótér zűrzavarából: a levegő szinte tejszagot áraszt, s minden duzzad a termékenységtől. S ize-ni: tisztelt Magyarország és mélyen tisztelt Budapest, jelentem alássan: — minden rendben van, Berlin kispolgárai duzzadnak és erősödnek, Németország vigyáz, gondoskodik, tenyészt — és lesz sok, erős, derék porosz katona megint, mikor szükség lesz rá, ne tessék félni. Minden rendben van, tisztelt Magyarország, Berlin jól érzi magát és gazdag, csak tessék nyugodtan aludni.

Az Újság, 1912. augusztus 11.