.

TUDOM MÁR, MI AZ A SZÜRET!

— Evoé, Bacchus! — Evoé, így szóltam, itt van október s a mámoros szüret. Evoé. Megtudom, mi a szüret, így szóltam szívemhez — és mámorító thamori bort fogok inni. Szüretelni fogok, ó corinthosi lányok és himettusi mézet iszom Hiblája tetőin. Evoé! Evoé, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy lesz a bor, ilyet még úgyse láttam, evoé.

A Dohány utca sarkán elterülő birtokaim felügyelője, Darab Mária úrhölgy, már várt a kocsi szélén.

— Evoé! — mondtam neki —, milyen a termés?

— Tíz egy negyedkiló, ifiúr —, így szólt Darab Mária.

Az egész negyedkilót leszüreteltem, s papirosban vittem haza, ama nyugalmazott motorkazánba, mely most lakhelyemül szolgál. Eszembe jutott minden, amit a negyedikben tanultam, hogy hogyan készült a bor Kisfaludy Sándor idejében. Evoé, beletettem az egész termést egy kávécsészébe és nyomtam.

Evoé. Sárga leve jött, kicsit olyan undok leve jött, evoé.

— Ez a must — rebegtem meghatva.

És rögtön eszembe jutott az a szép vers, amiben a must forr. Mindjárt föltettem forralni a mustot, mellette álltam és erjedtem. Evoé, nagyon büdös volt a vacak, evoé, himettusi lányok.

Tíz nap múlva volt az áldomás. Ajkamhoz emeltem mámorosan a telt kávécsészét — evoé! — kiáltám —, s felhajtám a lángzó italt serlegemből, evoé.

Evoé, jajgatva vánszorogtam le a Borkereskedőhöz, s szóltam neki: Adj két decit, tele! S megittam s jobban lettem. S ekkor így szóltam:

— Evoé, mondd hát nekem, hogy szüretelsz te, Bacchus?

Mosolygott, és megfogta a kezem. És kivezetett a pincébe, evoé. És a dús tőkék tele voltak duzzadt anilinfestékkel és mosolygó spiritusszal és mézes glicerinnel, és ólomcukorral, és szüretelt ólomcukrot és mézgát és spárgát és spirituszt és vizet. Evoé!

Evoé Bacchus! Most már tudom, mi az, egy szüret.

A Nap, 1911. október 11.