POGROM ES TÁRSAI

Nem tudom, egy „m"-mel írják-e vagy kettővel, de nem is akarom megtudni soha, nem is akarom leírni többé, s most azt szeretném megírni, hogy hallani és kimondani se akarom. Mert émelygő füllel és öklendező gyomorral állok fel és megyek odébb és fordulok vissza nap nap után, ahogy a hátam mögött hallom, és ahogy átkiabálnak egymásnak, és ahogy összedugják a fejüket és zsíros szájjal, a kíváncsi és kéjelgő rémület szemérmetlen hunyorgásával böfögik: barátom! anélkül nem megy a dolog — az még hátravan, mondd, hogy én mondtam — és megállítják az embert, és azt mondják, „hallotta? én nem tudom, mi igaz belőle, de azt beszélik, hogy szerdán... már tegnap akarták, de szerdára lett halasztva" — és szörnyülködve osonnak tovább, lesunyt fejjel, gyalázatos képekkel lelküknek szennyes vetítővásznán. És a másik találkozik a harmadikkal és borzongva adja tovább „hallotta?... én nem tudom, azt mondják" és vannak, akik lehúzzák a redőnyt és bezárják az ajtót — és vannak, bizonyos vagyok benne, hogy vannak — ó, jól ismerlek benneteket, drága embertársaim itt Pesten és mindenütt! — akik telefonálnak és érdeklődnek, betelefonálnak a kaszárnyákba és felhívják a csapattesteket és udvariasan megkérdezik, kérem itt X. Y., kérem mi igaz abból, hogy ma éjszaka önök rendezik azt a dolgot és szabadna tudnom, hány órakor tetszik rendezni és igaz-e, hogy a Dob utcában fog kezdődni? Ó, jól ismerlek benneteket, mert ti beszéltek és érdeklődtök — és megérdemelnétek, hogy beteljesüljön, ami nem teljesülhet be, ami képtelenség és gonosz, piszkos agyrém és ami, ha valahol megtörtént, azért történt meg, mert beszéltek róla, és érdeklődtek és lehetségesnek tartották és azért történt, mert két ember beszélt róla egymással és kimondta, hogy ez is lehet — és mert akadt egy ember, aki gondolt rá és tartott tőle és kimondta magában a szót. És ezzel az ostoba szóval, mikor kimondta, megmérgezte a levegőt és a levegő megmérgezte az agyvelőket — megmérgezte kétféleképpen, mert kétféle agyvelő van — az egyik, amelyik elhalványul és remegni kezd ettől a méregtől, s a másik, amelyik vérbeborul és elhomályosítja a szemet. Hát még mindig nem tudjátok, hogy minden bűn és gonoszság és gyalázat csak azért történhetett meg, mert volt, aki lehetségesnek tartotta? Nem ismeritek a jóslatot, mely előidézi, amit megjövendöl? Tegyetek hát kísérletet: terjesszétek el, hogy jövő hónapban minden kopasz embernek kiütik a félszemét, vagy hogy egy titkos szervezet elhatározta, hogy a szőke nőket ki kell irtani — és én esküszöm nektek, hogy féléven belül kiütik néhány kopasz ember szemét és néhány szőke nőt ok nélkül megölnek. Bizony mondom nektek: Ti lesztek akkora gyilkosok és nem azok, akik ölnek.

Mert nem a fegyver öl és gyilkol és pusztít, hanem a szóbeszéd, az ostoba, nyálban és vérben turkáló nyelv, mely szavakat talál ki, amiket a tiszta, szűz értelem soha nem ismert. Az emberi fajta nem gyilkol és nem pusztít, nem arra született az állati fajták méhéből. Ha némának születtünk volna mindannyian, vagy szavak helyett valami más, zajtalanabb módon közölnénk egymással érzéseinket és gondolatainkat — béke és boldogság volna a földön: az érzés nem ismer bűnt, a gondolat nem ismer gyilkolást.

Akkor született meg a Rossz, mikor szót találtunk rá és megkülönböztettük e szóval attól, ami szó nélkül és szavak nélkül is megvan bennünk és amit szóval Jónak nevezünk.

Pesti Napló, 1918. december 15.