KARINTHY ÍRJA

Kedves Nádas Sándor,

itt küldöm Neked most megjelent Utazás a koponyám körül című könyvemet. Engedd meg, hogy a szokásos ajánlást („szeretettel K. F.") a szokottnál kissé terjedelmesebben biggyesszem hozzá. Először azért, mert nem szeretném, ha a szép, de agyonkompromittált szót puszta formaságnak vennéd, másodszor, mert irodalmi természetén túl a könyvnek, mikor folytatásokban jelent meg, társasági és társadalmi tanulságai voltak, s tudom, hogy velem együtt az ilyenek őszintén és hivatottan érdekelnek Téged.

Azonkívül azért is fordulok Hozzád és senki máshoz, mert soha nem voltál velem szemben elfogult, inkább szigorú voltál, mintha valami előttem ismeretlen belső ellenkezést kellett volna legyőznöd, hogy adott esetben mégis pártomra állj, és igazat adj. Ebben az esetben különösen érdekes módon nyilatkozott meg ez a kettős érzés. Az egyik folytatással kapcsolatban cikket írtál a készülő regényről. Azzal kezded, hogy („már megint") gusztustalan dolgokkal keserítem az olvasót: kórházakról, daganatokról, késelésről, szenvedésekről számolok be, kéjelegve, mikor úgyis annyi baj van a világon. Végigolvastad a fejezetet, kínos érdeklődéssel, aztán földhöz csaptad.

Aztán szépen felkotortad a földről és még egyszer végigolvastad.

Látod Sándor, nem olyan egyszerű a dolog.

Ugyanúgy voltam én az írással, mint Te az olvasással. Én is földhöz vágtam, aztán megint elővettem, muszáj megírni, akár akartam, akár nem. Hiszed vagy nem, szemérmes és tartózkodó vagyok, nem tartom valószínűnek, hogy egy író személye jobban érdekelje az embereket, mint a gondolatai vagy érzései. De az igazat megírni, még ha véletlenül rólunk van is szó, úgy látszik, nem személyeskedés. És nem is olyan könnyű, mint ahogy gondolni lehetne. Ami a legnagyobb baj: nem elég hozzá őszintének lenni — ugye észrevetted már? — mint aki velem együtt rajong az igazságért, hogy aki őszinte, még nem mond igazat. Elmondani valamit úgy, ahogy történt — ha ehhez az őszinteség elég volna, nem különböznének egymástól az önéletrajzok olyan jellemzően, hogy a romantikus író önéletrajza például mindig elfogultan romantikus, a naturalistáé pedig elfogultan és hazugan „természetes".

Könnyű képzelődni, de nehéz a valóságban észrevenni valami ismeretlen „szerző" (természet?, Isten?, végzet?) képzelődését. Hidd el, nekem is ellenállást kellett legyőznöm, mikor egy egyszerű eseményről beszámolva be mertem vallani a tényt, hogy aki ezen az eseményen keresztülesett, véletlenül nem egy konzervgyáros volt, hanem egy író. De meg kellett tudnom és meg kellett tanulnom, hogy a „materializmus" sokkal bonyolultabb dolog, mint az impresszionizmus vagy a stilizálás. A régi festők, akiket egy finom „l'art pour l'art" kicsit lenéz, és akik naturalisták voltak, sokkal nagyobb és kényesebb skálával dolgoztak, mint a maiak, kénytelenek voltak vele — a világot és a valóságot minden században legalább egyszer újra fel kell fedezni, és a valóság nem olyan szimpla dolog.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a könyvem körül felmerült érzések és vélemények jelentésével tisztában vagyok, nem áltatom magam. Ha csak „sikerről" lenne szó, nem szabadott volna megírnom. „Sikerem" a betegségemmel volt, bármily különösen hangzik, rokonszenvhullám áradt felém, részvét és megértés — nemesebb és „előkelőbb" lett volna hallgatni utána, másról beszélni, soha szóba nem hozni többé.

Így más a helyzet. Nem tudom, lesz-e olyan népszerű a könyvem, mint amilyen a betegségem volt. A folytatásokat mohón olvasták, „mint egy detektívregényt", ahogy Móricz Zsiga írja róla, de már feltámadt az ellenkezés és ellenállás. Először — nem furcsa? — orvosi körökben. Ez nagy meglepetés volt a számomra. Mindig rajongtam az orvostudományért és az orvosokért, legjobb barátaim orvosok voltak. Ók is szerettek, tudták, milyen elfogulatlan érdeklődés vitt hozzájuk, beavattak, mindent megmutattak, amihez csak a tisztakezű tudomány közeledhetik, az élet titkaiból, s amit látni csak a tisztaszívű művész méltó. Láttam születést és halált, láttam nyomorult testben ép lelket és tébolyt az atléta agyában. Meg voltam győződve, hogy ha más nem, az orvosok mind meg lesznek velem elégedve. Nem így történt, illetve nem egészen így. Már az elején figyelmeztettek, hogy sokan indiszkrécióval vádolnak, amiért úgy beszéltem az orvosokról mint emberekről. Ezek voltak az őszinték, a kevésbé őszinték azzal leplezték szentségtörésem fölött érzett felháborodásukat, hogy a közléseim alapján támadt „hipochondriahullámra" hivatkoztak. Igaz, írásom hatása alatt sok képzelt beteg gyötörte háziorvosát és a tanárokat, egy kis tumorpszichózis keletkezett a városban — de arról csak kevesen tudunk, hány igazi beteg életét mentette meg ez a nyilvánosság, amiről „Van-e kötelező páciensi titoktartás?" című előadásomban beszéltem. De nem erről van szó. Meg kellett értenem, hogy nemcsak orvosok vannak, hanem van orvosi kar is, és az orvosi kar azon a szükséges és jogos tekintélykövetelményen túl, ami a betegek érdekét szolgálja, valami misztikus hatalom és hozzáférhetetlenség és sérthetetlenség és csalhatatlanság ködébe hajlamos burkolózni, ami nagyon helyénvaló a valóban rejtelmes anyaggal dolgozó egyházi hierarchiákban, de semmi értelme a világosságot és szabatosságot kereső természettudomány területén. Ebben, nyíltan megmondom, nem is megyek bele. Költői hasonlatképpen esetleg magam is neveztem már az orvosokat a „tudomány papjainak", de a vallási kultusz jogosultságát csak olyan szférákban ismerem el, ahol már nem segít a tudás. Nem megyek bele, hogy a tudományban is eretnekségnek és protestantizmusnak számítson az alaptételekre (nálunk: a Bibliára) való hivatkozás. Különösen azért nem, mert sok jel mutat rá, hogy itt is úgy járnánk, mint a vallásháborúkban, ahol éppen a legrajongóbb keresztényeket égették el és tették indexre. Ismétlem, imádom a tudományt, függetlenül attól, hogy az életemet adta vissza — jobban imádom, mint akik a „tekintélyét" féltik tőlem —, de erre a gúnyos kérdésre, hogy vajon „Olivecronával szemben is olyan elfogulatlan leszek-e, mint más orvosokkal?", azt feleltem: Olivecrona visszaadta a szemem világát — magára vessen, hogy őt is tisztán igyekszem látni. Tisztán, becsületesen, szemtől szembe. Az orvos nem pap, embertársam ő, nem annyival több, mint amennyivel többet hisz, hanem amennyivel többet tud nálam. Fokozottan és különösen a mai furcsa időkben, amikor orvos és páciens úgyszólván sorstársakká lettek egy másik áramlattal szemben, mely se nem vallás, se nem tudás, hanem mindkettőnél jobban burjánzó téboly és babona, s mely olyasfélét hirdet zavarosan és ostobán, hogy nincs szükség betegre és nincs szükség orvosra, aki megmenti, csak a „fajtára" van szükség, mely szent és sérthetetlen, és kidobálja magából az „egyént", az orvostudomány tárgyát.

Ennyi az egész. Szeretném, s talán nem egész önzően, ha sokan olvasnák a könyvem. Ami a „sikert" illeti, hát Istenem, talán nagyobb sikere lett volna mint kuriózumnak, ha nem heppienddel végződik a műtét — a halál, egy időre, divatossá szokta tenni az írót. De akkor viszont nem tudtam volna megírni a könyvet. Nincs tökéletes dolog a világon.

Április 1937 22.

Szeretettel ölel Karinthy Frigyes.

Pesti Futár, 1937, 9.