KOMISZ KAMASZ

 

Tízéves voltam, a Neugebáude már le volt bontva a Lipótvárosban, ahol laktunk akkor, de a Szabadság tér még nem épült fel. Az iskolából hazajövet, egy órakor, naponta át kellett mennem a nagy üres telken.

A Zoltán utcához érve lassítottam lépteimet, aggódva néztem körül, kis szívdobogással. Aztán gyorsan futni kezdtem.

De ritkán sikerült elkerülni sorsomat. A sarok mögül vagy egy kapu aljából majd minden nap előugrott a hórihorgas, vörös tenyerű, komisz fráter. Olyan tizennégytizenöt éves kamasz, ádámcsutkás, vigyorgó. Előugrott, elémbe toppant, pofon vágott és elszaladt.

Soha nem beszéltünk. Sejtelmem se volt róla, hogy kicsoda. Naponta ott várt rám a Zoltán utcában. Lekent egy frászt, és gyorsan odébbállt, mint akinek nincs több dolga, napi penzumát elvégezve mehet dolgára.

Nem futottam utána, nem is sírtam, nem fenyegetőztem, nem tiltakoztam. A dolog, bár nem váratlanul, mindig olyan gyorsan zajlott le, hogy képtelen voltam változtatni rajta. Rettenetesen féltem tőle, de lassanként belenyugodtam, hogy ennek így kell lenni, ez valami végzet, nem lehet rajta változtatni. Elmondani valakinek vagy védelemről gondoskodni, persze, szégyelltem volna. Napközben nem is gondoltam rá, eltemettem magamban; hazajövet az iskolából, elkészített és kidolgozni való ábrándjaimba merültem rögtön, fontam tovább, fonogattam fantasztikus kalandjaim eposzának óriás szőnyegét — csak a Zoltán utca közelében jutott eszembe, mi vár rám. Ott aztán igyekeztem menekülni, de, mondom, ritkán sikerült. Megadtam hát magam — ha megláttam, csak arra volt gondom, essünk gyorsan túl rajta.

Egyszer szórakozottságból, vagy nagyon is elmerültem álomképemben, mégis megfeledkeztem róla. A sarkon nem néztem körül, nem is kezdtem futni, megálltam egy szatócsbolt előtt, s merengve, fütyörészve néztem a kirakatot, aztán az ajtó előtt azt a hosszú fakeretet, lécekkel, amibe a napilapok voltak sorban egymás fölött bedugdosva. A Kis Újság címképe valami külföldi gyilkosságot ábrázolt.

Egyszerre csak félretolnak. Nem túl gorombán, nem is erőszakosan. Csak félretol valaki, mint akinek útjába állnak az ajtóban vagy a villamosfeljárón. Az illető mindjárt oda is áll a helyemre, és kíváncsian nézi a Kis Újság címképét. Ő volt az! Nem pofozott meg, lehet, hogy meg se ismert hátulról, a képre volt kíváncsi, annyit látott csak, hogy áll előtte valaki, egy kisfiú. Határozott és egocentrikus testméretének megfelelően egyszerűen félretolta.

Hogy velem mi történt, nem tudom... Csak azt éreztem, hogy vézna arcom és fejem meleg lesz. A következő pillanatban a hátán lógtam. Lezuhant. Ököllel ütöttem, háromszornégyszer az arcába. Aztán felálltam a hasán, teljes erővel belerúgtam. Végre megpöndörítettem.

Egy pinceablak mélyedésébe zuhant. Lassan megfordult, rám bámult tátott szájjal. Egy egész percig nem jutott szóhoz.

— Bá... bántottalak? — kérdezte végre lassan, mélyen, maflán, legörbült szájjal. Először hallottam a hangját. Szótlanul, sokáig, rettenetes arccal, zölden villogó hiúzszemekkel meredtem rá, szögeztem oda! Mikor éreztem, nem mozdul már és nem szól többet, lassan, hátrálva elmentem, folyton szemmel tartva közben.

Soha nem láttam többé.

A pofonokba belenyugodtam. A lekicsinylő félretolásba nem. Zsarnokok, vigyázzatok!

 

Az Est, 1937, január 21.