KISSZAKASZ

Bevált. Hogyne vált volna be, mikor annyira benne van a korszellem: takarékosság, olcsó adagolás, javak és értékek felparcellázása, a szegénységre való tekintettel.

Mert ez a kor, tessék megnézni.

Míg mi, mafla idealisták, valami nagy szintézisről álmodozunk: koncentrált nagy erőkről, Világállamról, Egyesült Államokról, egyetemes csereeszközökről, technokráciáról, csupa összefogó, nagyszabású intézményről, a gyakorlatban éppen fordítva történik, felaprózódnak a dolgok, egyénítődnek, a kisipar, a házi koszt, a kézművesség irányában tolódva el és vissza.

Európai Államok helyett soha nem tapasztalt gazdasági falakkal körülvett országok, világgyárak helyett minden országban külön virágzó nemzeti ipar.

Nagybirtokok helyén rengeteg törpebirtok, mintegy utcán át kimérve.

Egész házra már nemigen telik, még a módosabbaknak se: sebaj, felosztjuk a házat öröklakásokra, bizonyítja a költő alábbi verse:

„Bármennyi embert ölök rakásra,

Nem teszek szert egy öröklakásra."

De lesz még örök ebédlő, örök hálószoba, örök hall és örök... ha így megy tovább ebben az árnyékvilágban.

Ez a kisüst világa.

Kis adag a vendéglőben, kis pohár sör, pikkoló fekete, zónareggeli... így valahogy elzónázunk, részletekben, ha az egészet egyszerre nem engedhetjük meg magunknak.

Hatfilléres kisszakasz — így valahogy elvergődünk majd. Sok kicsi sokra megy, kleine Fische gute Fische.

Valamikor az volt a Szegénység félelmes kérdése, amit elsápadó arccal és üveges szemekkel tett fel magának a Tönkrement Ember (régi regényekből emlékszem rá): „Mi lesz holnap?"

Hol vagyunk már ettől!

Mi lesz ma? Mi lesz délután? Mi lesz egy óra múlva? — kérdezzük minden ijedtség nélkül, s vidáman legyintünk hozzá" minek ilyen messze nézni, a jövőbe? Egyelőre váltsuk meg a kisszakaszt, a többit meglátjuk majd.

Kis adagban mérjük ki magunknak a jövőbe vetett reményt is.

Nem kell félni. Délre váltunk egy kis ebédszakaszt, ami levesből és kenyérből áll — a húsig majd történik valami — estére egy párnacsücsköt, amire részletekben hajtjuk le egyik fejszakaszunkat — addigra úgyis szétszakad a fejünk.

S vár ránk a temetőben egy fejfa: „Nyugodjék békében három napig, amíg szakaszsírjegye ki van fizetve."

Az Est, 1937, január 27.