FÉLSZÁZ

Nevetséges szerénykedni, viszont többször kifejtettem, hogy csak személyemre vagyok szerény („szerény személyem"), véleményeimre nem („szerény véleményem"), ilyet még senki sem hallott tőlem.

Másrészt ezúttal személyemről van szó, ha szabad magam így kifejezni.

Ugyanis folyó hó eleje óta többen megállítottak.

— Gratulálok.

— Mindenesetre köszönöm, mihez?

— Ötvenéves leszel ebben a hónapban.

— Ú...úgy. Nagyon kedves vagy. Ki mondta neked?

— Na hallod. Nézd meg akármelyik lexikonban.

— Ahá... Jó, majd megnézem. De addig... tudod, nem vagyok barátja mindenféle csacsi ünneplésnek...

— Kérlek, kérlek, nem volt szándékomban terhedre lenni...

— Tudom, te mindig kedves voltál, de vannak afféle tüzes természetű népek... hát csak azért... köztünk maradjon ez az unalmas lexikális adat. Végre is mindketten túl vagyunk az érettségin, ahol az effélét tudni kell.

— Jó, ha parancsolod, nem terjesztem.

Így esett, hogy némi nyugtalanság árán mégis elértem, hogy a kínos ügyet senki se emlegette, nem árasztottak el levelekkel, nem állták el a kapu kijáratát, nem vonultak fel fehér ruhás leányok, a vezércikkeknek is módjukban volt kül- és belpolitikával foglalkozni, különkiadás se jelent meg, s tudtommal falragaszokat se aggattak a házakra és kerítésekre. Diszkréciómmal elértem, hogy a világdiplomáciai forgalomban nem állt be fennakadás, amiért ezekben a nehéz napokban hálára számítok kortársaimtól.

Kérem, miattam ne legyen semmi zavar... csak tessék leülni, hölgyeim és uraim... le ségnoe confinue.

Ma már elmondtam büszkén, hogy senki se tud a dologról és ez nagyon jólesik.

Egyetlen apró kellemetlenségem volt, arról is kiderült, hogy félreértés.

Ugyanis...

Ennek azonban előzménye van. Méghozzá legalább tíz éve annak, hogy nagy társaságban szóba került, milyen rossz üzletember vagyok, soha nem fogom semmire vinni anyagiakban. Mert még csak elképzelni se tudom, mi a módja annak, hogy az ember a maga mesterségét ügyesen felhasználja érvényesülése szempontjából, mint ahogy sok író tette, aki népszerűségét kamatoztatni tudta. (Akkoriban népszerű voltam — kérem, kérem, köszönöm, tudom, az mégis más.)

— Dehogyis nem tudom elképzelni — mondtam akkor szelesen. — De még ráérek. Majd ötvenéves koromban. Kész tervem van, idehallgassatok, mit szóltok hozzá? Kidolgoztam egy üzleti tranzakciót, amivel ötvenkét éves koromra milliomos leszek. A dolog roppant egyszerű. Számításom szerint legalább egymillióra tehető azoknak a száma, akik olvastak és megjegyeztek akárcsak egy szót, vagy mondatot, amit írtam. Ismétlem, ez akkor volt. Na már most ezeknek van annyi bizalma bennem, hogy hozzájuk fordulhatok: „Uram ez és ez vagyok, ön már tudja — nem adna nekem kölcsön két évre egy pengőt?" Erre az illető egymillió ember elmosolyodik. „Kérem, kérem, nagyon szívesen!" mondja az egymillió ember, kicsit kotorász a zsebében, azután udvariasan átnyújtja, „parancsoljon, kedves mester", mire én „De csak, ha autogramot kapok öntől, cserébe adóslevelemért, akkor fogadhatom el", mire az egymillió ember, akinek ez hízeleg, boldogan átnyújtja autogramját és lakcímét. Mire én zsebrevágom az egymillió pengőt, amiből köztudomás szerint gyerekjáték két év alatt kétmilliót csinálni. Most ebből a millióból kényelmesen kifizetem az adósságom és az eredeti millió megmarad nekem.

Hát, kérem...

Tegnap reggel az utcán egy kedves idős nénike, akinél egypengőssel fizettem, két pengőből adott vissza. A sarkon túl észrevettem. Fejemhez kaptam — nini, ötvenéves vagyok és a nénike emlékezik a tervemre! Kezdődik az üzlet! Visszarohantam a sebtiben kitöltött névjeggyel.

— Na néni, — mondtam — most írja ide a...

— Nem tudok írni! — mondta.

Hát akkor legalább fogadja el a bont, amit kiállítottam...

Visszaadta a cédulát.

— Nem tudok olvasni.

Magyarország, 1938 június 29.