EGY CSÚSZÓMÁSZÓ A LEVEGŐBEN

vagy A hernyó és a lepke

(Repülő emlékeim)

Nemcsak remélem, de el is várom, hogy a közönség legalább akkora, vagy nagyobb érdeklődéssel hallgassa meg repülőútjaimról szóló emlékeimet, mintha Lindbergh vagy Eckener kapitány, vagy akár egy hősi halált halt repülőtiszt mondaná most itt el izgalmas kalandjait. Könnyű nekik, egész életüket a levegőben töltötték, úgy megszokták a dolgot, hogy alig is tudna mondani valamit róla, mint ahogy magam keveset tudnék mondani az élet legizgalmasabb és legcsodálatosabb valóságáról, arról, hogy lélegzem és vérkeringést végzek, vagy arról, hogy tanúja vagyok a világeseménynek, mikor esténként egy óriási tüzes golyó leszáll a láthatár mögé. Ezek az urak, ha megkérdezed őket, nem is igen emlegetnek mást, minthogy Kölnben jó a sör és Tokióban remekül lehet billiárdozni. Esetleg megemlítik, hogy ötezer méter magasban jót tesz a dupla harisnya. Többet nemigen fogsz megtudni tőlük, ami természetes is. Ha a szerkesztő úr ambicionálja, hogy a jövőben még egy ilyen izgalmas és nagysikerű cikkhez jusson, mint amilyen az enyém lesz most itten, szólítsa fel a Budapest és Brazília közt közlekedő repülőjárat rendes pilótáját, hogy írja meg, milyen érzés az, kétlábon járni az utcán. Ugyanerről a tárgyról egy cserebogár is igen csodálatos élményeket tudna elmondani, feltéve, hogy el nem tapostuk előbb.

De velem, az más. Én nem vagyok pilóta és ha a levegőbe kerülök, önkéntelenül a régi vicc hősének érzem magam, az őrült halnak, aki éppen azért ül a fán, mert őrült. Ezen kívül amikor iskolába jártam, még nem volt repülőgép, s ami a nehéz tárgyakat illeti, ezekről annyit tudtam csak, hogy a levegőben eleresztve semmi egyéb dolguk nincs, mint hogy kilenc egész és nyolctized méter gyorsulással sürgősen és haladéktalanul a földre zuhanni szíveskednek. Ha tehát repülőgépben ülök, egy ilyen húsz vagy negyven vagy százmázsás tárgy belsejében, állandóan és szünet nélkül azon csodálkozom, hogy ezt az egyetlen kötelességét miért nem teljesíti ez a tárgy, s folyton azt várom, mikor fogja teljesíteni, mert valamint a halnak a szárazföldön, neki sincs semmi keresnivalója öthatezer méter magasságban, s ha ezt mégis megteszi, az nem természetes dolog, s az egészben van valami őrültség. Megjegyzem, ezt csak akkor érzem, ha tényleg benne ülök: lent a földön, mint a század gyermeke, ma már én is épp olyan természetesnek s magától értetődőnek tartom a repülést, mint bármelyik petróleumügynök, aki üzleti ügyben Londonból Athénbe repül. Azt is tudom, hogy az emberek kezdik megszokni a dolgot és sok útitársam közül, akivel együtt repültem, kilencven százalék újságot olvasott vagy aludt közben, míg én izgultam és lelkesedtem. Ők egyszerűen nem hajlandók tudomásul venni, amiről magam pillanatig se tudok megfeledkezni, hogy sok százezer év után ez a nemzedék az első az ember történetében, amelyik három kiterjedésben közlekedik: hogy a kétirányú közlekedés gubójából az emberhernyó most bújik ki először, s bármily nehezemre esik azt a szuszogó kövér szaklapszerkesztőt, akivel legutóbb együtt utaztam, lepkének nevezni: kénytelen vagyok elismerni, hogy elhunyt nagyapjához, az általam jól ismert, szikár Meyer bácsihoz képest ő mégis csak egy lepke. Nem beszélve a nőkről, akik évezredek óta igyekeznek úgy tipegni a földön, mintha rögtön elrepülnének (érdekes, azért sose repültek el), mint légi utasoknak az ő közismert bájos bátorságukat egyszerűen annak tulajdonítom, hogy sejtelmük se lévén róla, milyen komplikált és csodálatos valami egy ilyen gép, egyszerűen rábízzák magukat, mint minden más, férfiak által konstruált, hasonló módon komplikált és veszélyes szerkezetre, például a pénz hatalmára, ami van olyan csodálatos szerkezet, mint egy repülőgép.

Magam mindig izgatott voltam, mikor repültem, éreztem hernyószármazásom, s akik mint nálunk Pesten, a humorista alatt nem olyan embert értenek, aki viccel, hanem olyant, akivel mindenki viccelhet, ezt az izgalmat egyszerűen gyávaságnak hajlandók minősíteni, azoknak azt felelem a hírhedt pergőtűzben álló ezredessel: valóban, hadnagy úr, félek, és ha ön félne így, ön már régen elszaladt volna.

Én pedig kijelentem, hogy minden izgalmam ellenére megint és újra beleülök a berregő masinába, mihelyt alkalmam lesz rá, és ha a Holdba fog repülni, akkor is.

Mielőtt repülőgép lett volna a világon, gyerekkoromban, képzeletben és álmomban folyton ott keringtem a Duna fölött, s meg voltam győződve róla, hogy én fogom feltalálni. Majd mikor Blériot mérgesen dongó sárga darazsa elröpült fejem fölött, ezerkilencszáztízben a Tattersallban, ahová szekéren jutottam ki a nagy tolongásban: a bámuló tömeggel együtt magam is úgy ordítoztam, ámulva és artikulálatlan hangokon, mint a vadember, mikor a föld megnyílik alatta. Rajongó ódát írtam a repülő emberekről ugyanaznap, s már akkor ott motoszkált bennem első és egyetlen színdarabom terve, „A gyáva hős", aki földhözragadt halálfélelmétől éppen azzal szabadul meg, hogy elszakad tőle, s a felhők közt eszmél rá ennek az ostoba és oktalan félelemnek az okára: ölni akart, s azért félt ő is az öléstől és nem a haláltól.

Ott voltam, természetesen, a magyar repülés kezdeteinél, Rákoson, mely a magyar repülés őskorának és hőskorának tanúja volt. Láttam Takács és Székely és Swahulay istenkísértő vászonsárkányát, s repültem Wittmann Viktorral, aki az első tanult és művelt, külföldön végzett magyar pilóta volt. Drótokkal összekapcsolt vászonsárkány volt az is, de könnyű és tökéletlen motorja mellett ott dobogott már a nyugodt és bátor szív, egy eljövendő kor standardgépe, mely éppoly tökéletesen funkcionál, mint az a másik, amelyet vezet. Jó barátom volt, nagyon szerettem. Tudom, hogy ábrándjai közt ott dédelgette az óceánrepülés tervét, s a kerepesi temetőben talán megdobbant még egyszer porladó szíve, mikor egy kései utódja, Endresz György, szintén vértanú, mint ő, megvalósította az álmait.

Egyébként a kerepesi temetővel kapcsolatos volt az első kalandunk is. Repülés közben a háta mögött ülve egyszerre vettük észre, hogy az egyik szárnytartó drót elszakadt. Beszélni persze nem lehetett, de Wittmann hátrafordult, s hunyorogva intett a drót felé. Az arca nyugodt volt. Kétségbeesetten kérdő tekintetemre egyszerűen lemutatott. Lenéztem, s elképedve konstatáltam, hogy a kerepesi temető föJött vagyunk. Rögtön megértettem, mire céloz: azt jelezte, hogy lezuhanás esetén mindjárt helyben vagyunk, nem kell bennünket külön, drága kocsin szállítani végső kikötőnkbe, ahol kétméternyire alatta messzebb leszünk a föld felszínétől, mint most, háromezerrel fölötte. Aztán siklórepülésbe kapcsolt át, és szerencsésen földet értünk. Őszintén megvallva, megvártam azt a pillanatot, és csak akkor adtam át magam a pompás vicc hatásán kitörő elemi derültségnek.

Máskor jókora szélben egyszerre leállította a motort, hátrafordult és hangosan kiabált valamit. Azt hittem, a nyavalya tör ki, kezdtem leoldani a szíjakat, amivel a padkához voltam erősítve: gondoltam, leugrunk, legfeljebb megütjük magunkat egy kicsit (ejtőernyőről szó se volt még abban az időben). De kiderült, hogy Wittmann csak azért állította le a gépet, hogy megkérdezze tőlem, hogy konjugálják latinul a „tojás" szót, mert neki nem jut eszébe. Mikor fogvacogva felvilágosítottan, szépen megköszönte és újra rákapcsolt. Vagy ötszáz métert süllyedtünk közben.

A Zeppelint először éjszaka pillantottam meg, színházból jövet. Ott lebegett a pesti égen, szürkén és nyálkásan, mint egy óriási tengeri szörny. Rendkívüli hatással volt rám, mélytengeri ázaléknak éreztem magam, ami fölött bálna húzódik el. A Zeppelint ma is különleges valaminek tartom, a földgolyó második bolygójának: olyan, mint egy égitest, ami a holdtól csak abban különbözik, hogy gyorsabban kerüli meg a földet.

Nem is nyugodtam addig, míg hiteles jegy nem volt a kezemben, Friedrichshafentől Budapestig a Zeppelin fedélzetére. Remek útnak ígérkezett, s barátaim irigykedve várták velem együtt a repülés napját: irigykedve, de némi kárörömmel is. Azért legyünk igazságosak, volt köztük olyan is, aki őszintén féltette életemet, például a szabóm, aki komolyan le akart beszélni, és csak akkor nyugodott meg, mikor biztosítottam róla, hogy számláján szereplő, csekély hátralékom szerepel végrendeletben. Egy másik barátom, léghajós a világháborúban, viszont melegen és igaz szerető szívvel tartott ki mellettem utolsó percig, kikísért a vonathoz is, s hogy szórakoztasson elfogódottságomban, érdekes történeteket mesélt, különféle eseteket, melyeknek szemtanúja volt, s amelyekben úgy robbantak szét és váltak semmivé a levegőben a léghajók, mint a szappanbuborékok.

Hiába, vannak kedves emberek.

És ha már a kedves embereknél tartunk, nem mulaszthatom el, hogy meg ne emlékezzek arról a másik pilótabarátomról, akivel a Zeppelinen együtt utaztunk. Ez az emlék alkalmat ad arra is, hogy a hírhedt és kínos sonkászsemlye ügyben végleg tisztázzam magam. Annak idején feltűnést keltett, hogy Pestre érkezve a Zeppelinen, az ünnepélyes és megtisztelő fogadtatás alkalmával odaállíttatván a rádió elé, arra a kérdésre, mi volt a legmeglepőbb élményem, azt feleltem, egy sonkászsemlye, amit hajnalban fogyasztottam el. Erről a megjegyzésemről igen elítélő véleménye volt a pesti közönségnek, cinizmussal és eredetieskedéssel vádoltak sokan, mások szerint gyógyíthatatlan haspók vagyok, aki többre becsüli a gyomrát az emberi szellem diadalmas fejlődésénél. Elismerem, hogy első tekintetre csakugyan elég gügye nyilatkozat volt ilyen komoly közéleti férfiú szájából, amilyen én vagyok. De értsék meg, nem volt időm kimagyarázni magam. A dolog úgy áll, hogy tényleg egy sonkászsemlyét harapdáltam éppen, hajnalban az üres szalonban, miután útitársaim nagy része lefeküdt, azonban eszem ágában sem volt ennek a közönséges ételnek nagyobb jelentőséget tulajdonítani: ekkor az történt, hogy fent említett pilótabarátom kijött a fülkéből, leült mellém, s megkérdezte, mit szólok a hóviharhoz, ami odakint dühöng. Elég hóvihar dühöngött odakint, de nekem nem lett volna semmi kifogásom ellene, ha kitűnő barátom nem kezdi magyarázni hanyagul és odavetően, hogy ő mint szakértő, s mint régi tisztelőm, kiválaszt engem a társaságból, a többiekkel ugyanis, akiket nem tisztel ennyire, nem közli az igazságot, mely szerint legfeljebb félóra van még hátra az életünkből, ugyanis eltévedtünk az Alpok fölött, s nincs rá eset, hogy valamelyik szélroham oda ne csapjon bennünket a hegygerinchez ebben a szörnyű sötétségben. Miután ezt igen okosan és valószínűen előadta nekem, megkérdezte, miért nem eszem tovább, mire én udvariasan megjegyeztem, hogy köszönöm, de nincs az az igazi étvágyam és a zsemlye se elég friss. Megvártam, míg kimegy, aztán magam is átlopództam a kedves és szelíd Lehmann kapitányhoz, aki megnyugtatott, hogy először is nem vagyunk az Alpok fölött, másodszor akkor se lenne semmi baj, ha ott volnánk és harmadszor, ha német léghajós vezeti a járművet, nem a Zeppelinen, hanem egy Zeppelin nagyságú kovászosuborkán is biztonságban érezhetem magam. Ezek után visszamentem a társalgóba, ahol legnagyobb meglepetésemre — s ez volt a nagy élmény, amiről beszámoltam, a félig megevett és rossz minőségű sonkászsemlyét tökéletesen fölfrissült és igen jóízű állapotban találtam.

Különben az egész Zeppelinútról ma már csak egy biciklistára emlékszem, aki Tétény közelében, miközben Budapest már tátott szájjal bámulta érkezésünk, s a tábori távcsövön jól láthattam Gabi fiamat szaladgálni az erkélyen, ott futott alattunk, s legnagyobb bosszúságomra még csak fel se nézett, egyszerűen nem érdekelte őt az egész, fütyült ránk, arra való tekintettel, hogy úgyse keresztezhetjük egymás útját.

Ilyenek az emberek. A rekord érdekli őket, de egészen mindegy nekik, mivel csinálja valaki ezt a rekordot.

Felismerve a közönség hálátlanságát és feledékenységét, később magam is blazírt lettem, legalább kifelé nem mutatom, mennyire hat reám még mindig a repülés. Mikor egy hónappal ezelőtt felszólítottak, hogy repüljek Londonba, nézzem meg a várost és másnap repüljek vissza, az utasítást olyan flegmával fogadtam, mintha arról lett volna szó, menjek ki földalattin az Állatkertbe. Néhány év előtt már volt róla szó, hogy a Do. X. nevű óriásgépre szállok, s jegyem is megvolt, akkor még izgatott a dolog, titokban olyan terveket forgattam magamban, hogy Párizsba érkezve, Lindbergh szavaival szállok majd ki: I am Karinthy, where I am?, de a repülés elmaradt, a Do. X. megsérült idejövet kollégáim nagy bosszúságára, akik előre kiutaztak. Most tehát úgy viselkedtem, mint akit gyermekkorában asztal körül kergettek, ha nem akart délelőtt tízkor a Parisett-kávéházban reggelizni és este fél nyolckor a londoni Piccadillyn uzsonnázni. De azért titokban, Bakos kartársammal előző nap kimentünk a repülőtérre terepszemlét tartani és megnézni a masinát. Szótlanul álldogáltunk, mint a szakértők, s mikor a légcsavar kaszálni kezdte a levegőt, s a motorból tűz csapott elő, szótlanul egymásra néztünk, tudtuk, hogy mind a ketten arra gondolunk, milyen közel van ez a kicsapó tűz a szárnyfelülethez. Akkor se feleltünk, mikor titkárom, Dénes, sugárzó arccal magyarázni kezdte nekünk, hogy milyen szerencsénk van: a repülőbalesetek statisztikája szerint egy évben öt gép szokott lezuhanni, de ebben az évben több baleset már nem lehet, túl vagyunk a kontingensen, addig ugyanis tíz zuhant le ebben az évben.

A repülést megelőző este aztán jelentkezni kezdtek a jóbarátok és krónikus tanácsadók, hogy mit vigyünk magunkkal mint kipróbált és biztos szereket rosszullét ellen, amennyiben vihar lesz. Legalább harmincféle szert ajánlottak, én persze, a magam részéről, mint öreg légi fóka, mindent visszautasítottam, de titokban azért mind a harmincat beszereztem. Ezekkel s a többi negyvenöt orvossággal együtt, amikkel útközben, beszállások alkalmával s a gépben ajándékoztak meg útitársaim s földi barátaim egész kis kézitáskára való gyűlt össze a csalhatatlan panaceákból, amiket érintetlenül és hiánytalanul hoztam vissza, miután a magam részéről kizárólag szilvóriumot ittam útközben.

Londoni repüléseimről a lapokban beszámoltam már, itt csak néhány érdekes és tanulságos apróságot említek meg, mint eredeti megfigyelést.

Indulás után körülnézve a masinában, első felfedezésem egy kerek ajtóféle volt a falban, ezzel a felírással: „Vészkijárat." Még most is érdekel, hogy vész esetén merrefelé kell kijárni ezen az ajtón, mert ejtőernyőről szó sincs, viszont egy másik felirat a székek alá helyezett mentőövre figyelmezteti az embert. Ezt megértettem, tekintve, hogy tenger fölött is repülünk, s eszembe jutott egy találmányom, mely a betörők ellen úgy védi a vagyont, hogy sakktáblát helyez el a Wertheimkassza közelében. Ez a sakktábla abban a pillanatban hangosan csöngetni kezd, mihelyt az első lépést megteszik, s így, ha a két betörőnek eszébe jut sakkozni, a készülék rögtön fellármázza a házat. Ha nem, nem.

Ami a legendás russzullétet illeti, egyszerűen szó se igaz belőle. A tenger fölött elég szépen dobálta gépünket a szél, de senki se lett rosszul. Ha mégis láttam effélét, az kizárólag Pest és Bécs között volt, egy hölgy bizony kiadta a reggelijét, de ez nem számít, meggyőződésem, hogy ennek nem a repülés volt az oka, gyönyörű időben, simán suhantunk. Az a gyanúm, inkább valamire gondolt, talán a férjére, vagy felülről tüzetesen megnézte a külvárosi szükséglakások alaprajzát, attól émelyedett el a gyomra.

Lipcse és Köln között, óriási magasságban, ahol a felhők is messze alattunk lebegtek, egy légy repült az orromra. Ma is rejtélyes előttem, hogy repült a gépbe. Nyilván ki akarta próbálni az újdonsült kollégát, méghozzá mint szakmabeli, ingyen és bérmentve. Mégiscsak szemtelen egy állat.

A térkép, amit felülről lát az ember, kifejezetten hegy és vízrajzi, azoknak a színes foltoknak, amik iskolai mappáinkon a politikai elhelyezkedést jelzik, nyomát se láttam. Es a feliratok is hiányoznak a városok, országok és folyók mellől. Ezen sürgősen segíteni kellene.

A tenger nem is olyan nagy, bosszantott, hogy már öt perce repülünk fölötte és még mindig nem értük el a túlsó partot, nagyon lassúnak találtam a háromszázötvenes tempót. Ellenben London óriási.

Egy német úr mellettem, mikor a ködben és viharban dobálództunk, majdnem rám esett, úgy kiabált valamit. Azt hittem, utolsó akaratát közli velem vagy gyónni akar. Végre megértettem, azt kiabálta, hogy rettenetes szerencsétlenség történt, a táskám a hálóban rácsúszott az ő kalapjára.

Londonban egy percig azt hittem, hogy Pesten vagyok és földelni akartam az antennát: pár lépésnyire tőlem megszólalt a Westminstertorony bigbanje. Vártam, hogy utána mondják: „good night everybody", csak aztán vettem észre, hogy délelőtt van.

Végre egy különös felfedezés. Mikor elindultam, küldöttség és bankett és üdvözlő beszéd volt a repülőtéren, a kormány is képviseltette magát, fehérruhás lányok csokrot nyújtották át. Mikor visszaérkeztem este hat órakor, az egyetlen ember, aki fogadott, a vámtiszt volt. Még a családom se jött ki.

Szomorúan ballagtam haza. De közben megvigasztalódtam, hiába, a filozófia mindig segít. Eszembe jutott s kárörvendve gondoltam rá, hogy akik ilyen semmibe veszik és fölösleges erőfeszítésnek és forradalmi smokkságnak tartják a repülést, a valóságban születésük óta nem háromszáz, hanem százezer kilométeres sebességgel száguldanak és repülnek, nagy repülőgépünk, a földgolyó hátán — s még csak nem is határozott céllal, hanem folyton csak körbe-körbe, a Nap körül, egyszerűen azért, mert gyerekkorukban egyszer a Nap körül kergették őket, s azóta nem tudnak leszokni erről az unalmas és egyforma utazásról.

Ünnep, 1938, 1.