ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan

Hogy kell köszönni?

ALADÁR: Láttad ezt a billentést?

ALADIN: Melyiket?

ALADÁR: Ahogy az az alak fogadta a köszönésem... Éppen hogy odaért a kalapjához... Mert nem tartozom egyikéhez se azoknak az érdekköröknek, amelyikhez dörgölődzik... én voltam bolond, hogy köszöntem neki! Látnád fölfelé köszönni... alázatos szolgája, kegyelmes uram... hétrét görbedve, messzire lobogtatva a kalapját, mint egy ünnepi zászlót, a Nagy Ember érdemei előtt... Utálatos.

ALADIN: Szóval azt szeretnéd, ha neked is így köszönne.

ALADÁR: Köszönjön a hóhérnak! Én éppen úgy utálom az átlátszó célzatú alázatosságot, ha felém hajbókol, mint mikor más előtt tekereg... Tisztességes, nyílt fogadj istent várok az adjonistenre, megkülönböztetés és rangosztogatás nélkül, ennyi az egész.

ALADIN: Ez az elv alkalmas kiindulópont a köszönés illemtanához. Csakugyan, a legjobb zsinórmérték, ha nekünk köszönnek: átvenni a köszönő hangját, még a hangsúlyt is, a visszaköszönésben mintegy jelezve, hogy elfogadtam a kettőnk közötti viszony intimitásának azt a mértékét, amit ő ajánl fel - aki előre köszön nekünk, úgy kell tekinteni, mint párbajban a sértett felet, kinek jogában áll fegyvert választani. Mert egyébként nincs ám igazad, ha a minden irányban egyformán alázatos, vagy egyformán önérzetes demokratikus üdvözlés mellett kardoskodol. Van egy ismerősöm, aki a fennálló világrendre neheztelve azt szokta csinálni, hogy a nagyuraknak szigorúan, csaknem fenyegetően köszön, a levélhordó és a viceházmester köszönését ellenben túláradó rajongással fogadja, majdhogy megöleli őket. Ettől persze mindenki fél, zavarba jön - a gazdag azt hiszi, valami személyes hibát követett el, a szegény úgy érzi, csúfolni akarják. Mindkettő kiesik a szerepéből, s a nagy Színjáték, amit a Társadalom játszik, egy pillanatra megzökken. A lázadozó természet szereti az ilyen zökkenőket, katasztrófát remél, talán összedől ez a komisz világ, ha a nagy komédiának ezt az alrendjét megbolygatjuk - nem akarja megérteni, hogy a világ nem fog összedőlni, csak még nagyobb, még igaztalanabb zűrzavar lesz belőle, ha a tökéletlen emberi törvény helyét a tökéletes természeti törvény foglalja el: nyílt leszámolás erősek és gyöngék között. Ehelyett sokkal jobb volna tudomásul venni, hogy igenis drámát játszunk mindannyian, egy, a művészinél is magasabb cél érdekében, hogy szerepet vállaltunk, s hogy ezt a szerepet a nagy többség nemcsak vállalta, de lelkesen és szívesen és bizonyos becsvággyal óhajtja végig játszani, s ami a legérdekesebb: korántsem olyan kényszeredetten, mint ahogy a szerepükkel elégedetlenkedők hiszik. Igenis, ó ti egyenlőséghirdetők, van, aki a lakáj szerepben érzi magát tökéletesnek, tökéletesebbnek, titokban, mint amilyennek tulajdon gazdáját az úr szerepében, s nem is szívesen cserélne vele - bizonyos lehetsz benne, hogy megsérted, ha köszönésedben nem ismered el a szerephez való tehetségét. A krisztusi szavak, "add meg a császárnak, ami a császáré" elsősorban, s talán különlegesen épp a köszönésre vonatkoznak s ne felejtsük el, sok olyan kivételes rang és tiszteletbeli állás akad e gazdasági zavarban, amelynek szinte egyetlen tiszteletdíja maga a tisztelet - egyetlen köszönete a köszönés: hogy ne a közismert zsidó viccet idézzem a "rasekol"-ról és a "követ"-ről, idézem inkább Arany mélabús bökversét:

A kalapom cilinder,

Nem holmi csekélység:

Ha felteszem: magasság.

Ha leveszem: mélység.

ALADÁR: (pózban.) Mondd hát, ó, mester, kinek hogyan köszönjek?

ALADIN: Közvetlenül és igaz barátsággal, de soha nem úgy, hogy zavarba hozd, akit meg akarsz tisztelni. A kalapot emeld meg, de ne csak azt tiszteld meg vele, aki előtt megemeled, tiszteld magát a kalapot is. Az egyetlen koronázási aktuson, amit láttam, az uralkodó afölötti igyekezetében, hogy nyájas szeretetét mutassa hódoló népének, megfeledkezett a fején ragyogó koronáról, s úgy bólogatott jobbra és balra, mosolyogva, hogy szinte leesett a fejéről - ebben a kivételes esetben egyenesen kellett volna tartania a nyakát, nem önmagára, a jelképre büszkén, amit képviselt. Mások meg úgy dobják oda a kezüket kézfogásnál, olyan hanyagul és szórakozottan, hogy az ember azt hiszi, egyszer s mindenkorra neked adják, tépd le, vágd zsebre, vidd el emlékül - egy ilyent egyszer megtréfáltam, kezem helyett kitömött kesztyűt nyújtottam neki oda a kabátujjból, s miközben szorongatta, otthagytam a markában és odébbálltam: csaknem elájult rémületében. Vigyázz az "adjon Isten" szövegére is, amennyire lehetséges - ha azt jöttél közölni valakivel, hogy megtetted ellene a bűnvádi feljelentést, aminek következtében órák kérdése, hogy letartóztassák: az adott helyzetben nem stílszerű egy gőgös "jó napot"-tal búcsúzni, tekintettel arra, hogy éppen a te jóvoltodból számíthat meglehetősen rossz napra aznap, a boldogtalan. Némi szabadosság különben se árt - vagy mondok valamit a cselekvés helyett vagy csinálom, különben Richtig bácsival gyűlik meg a bajom - bizonyos vagyok benne, hogy nemcsak rám, a nőkre is komikusan hat az az általános szokás, hogy a férfi kezet csókol nekik, s azonkívül még mondja is, hogy "kezét csókolom" - mint fölösleges megállapítását egy ténynek, amit úgyis mindenki lát.

ALADÁR: Nem ugyanolyan komikus, ha csak mondja, és nem teszi meg?

ALADIN: Egyáltalán nem. Ebben az esetben a különben is jelképes cselekvést teljes joggal pótoljuk egy jelképes utalással, olyanformán, mint a rituális szertartásokban. Ugyanis tisztában kell lennünk a legfontosabbal, hogy tudniillik...

ALADÁR: Jaj, ne haragudj, egy percre... itt jön a... muszáj vele beszélnem... mingyárt visszajövök... Kezét csókolom, drága Margit...

ALADIN: (megnézte a nőt, súgva.) Jó, jó... majd máskor befejezem, csak menj... és kivételesen megengedem, hogy valóban kezet csókolj... látod, látod, nem szabadott volna elhamarkodni: mennyivel hatásosabb lett volna, ha nem mondod, hanem csinálod!

Pesti Napló, 1933. április 2.