Dekadencia

Kukócia fővárosában, Fülenincsben alkonyodott.

Az irodalmi kávéház teraszán, a nagy asztal körül együtt ültek az egyetemi tanár, a kritikus, a drámavizsgálóbizottság elnöke, a nagy Mamu féle irodalmi díj alapítója és néhány fiatal író. Izgatott vitában emelkedtek a kezek levegőbe: mindenki beszélt, csakúgy pörögtek az ujjak.

Hogyne a nagy vitáról volt szó: kinek adják ki az idén a lírai díjat, ami tekintélyes összeg, és megalapíthatja a költő későbbi szerencséjét.

Körülbelül sejthető volt már, kié lesz a díj: egy finom, romantikus poétát emlegettek, aki ragyogó ódákat szokott írni a színekről, az alkonyatról, a tárgyak simaságáról és a nők szépségéről.

Erről lehetett szó, meg egy másikról, aki a természet szépségét szokta énekelni elragadó színekben.

— Olvastátok ennek a Géniusznak a kötetét? — jelezte félénken egy fiatalember, s remegő ujjai alig tudták kifejezni gondolatát.

A kritikus legyintett.

— Volt szerencsénk. Ostobaság.

— Erőltetett zagyvaságok — tette hozzá az egyetemi tanár.

— Titánkodás — tódította a drámavizsgálóbizottság elnöke.

Valaki nem hallotta még a Géniusz nevét.

— De hát miről is beszéltek tulajdonképpen?

— Eh, egy őrült versfaragó lépett fel, akinek nem adták le a verseit, mire kötetbe gyűjtött össze mindent, a saját költségén kinyomtatta, és most beküldte a pályázatra. Szeretné megnyerni a díjat.

— Hát aztán milyenek azok a versek?

— Ha azt csak úgy el lehetne mondani egy szóval! Értelmetlenségek. Már a kötetnek a cime is önkényesen és jogtalanul csinált szó, amit a szerző kitalált, hogy a polgárságot elrémítse.

— Hogyhogy? Mi a címe?

— Ha... han ... nem is tudom már, szóval egy értelmetlen szó. Ja igen, már tudom, ez az, hogy „Hang".

— Ha... hogy mondod?

— Hang?

— Hang? Was ist das?

— Hát én tudom? Valami marhaság_; hogy feltűnjön a kötet.

— Na, és nem magyarázza meg, hogy érti ő ezt a szót?

— De, az előszóban ír valami furcsát, amire a versekben is visszatér. Azt írja az előszóban, hogy ő észrevette, hogy benne valami különös érzések laknak, amikről azt hiszi, hogy nincsenek meg más emberekben.

— Ugyan, ugyan. Ne mondja.

— Várjatok csak Szóval kifejti, hogy őneki a dolgok létezéséről még más úton is tudomása van, mint az, amit érzékszerveink révén fogunk fel. Szóval: hogy neki a rendes négy érzéken kívül még egy ötödik érzéke van.

— Hát az hogy megy?

— Egy kicsit furcsán, Géniusz barátunk szerint. Azt mondja: hogy néha, amikor ránk néz, egyszerre valami furcsa bizsergést érez a halántéka két oldalán, abban a kis bőrlebenyben, ami mindnyájunk fején ott díszeleg, de aminek rendeltetését a tudósok nem tudták eddig megállapítani. Ezt ő nagyon gyakran érzi; és többnyire erről az érzésről szólnak a versei. Azt mondja, ez a bizsergés néha kellemes, néha meg kellemetlen, és nagyon sok tárgy van, ami mozgás közben egészen váratlanul ezt az érzést kelti benne. Sőt, azt is megfigyelte, hogy önmagában is fel tudja kelteni ezt az érzést, ha hirtelen és sebesen mozgatni kezdi a száját, és a torkával hullámzó mozdulatokat végez.

— Nagyon eredeti könyv lehet.

— És az egész ilyesmiről beszél?

— Érdekes költő.

— Ostobaság — jelezte az egyetemi tanár.

— Titánkodás — gesztikulálta a divatos tárcaíró. — Ezek a fiatalok azt hiszik, minél nagyobb értelmetlenséget beszélnek, annál jobb.

— Idegbetegség — pötyögtette az idegorvos.

— Dekadencia — fejezte be a vitát az esztétikus, és összecsukta a kezét.

És napirendre tértek.