A titokzatos levél

Az az úr, aki nekem ezt a titokzatos dolgot elmondta, ír származású angol, s mivel magyarul nem ír, megkért, írjam meg helyette a dolgot én. Minden felelősséget elhárítva magamról, egyszerűen reprodukálom azt és annyit, amit és amennyit tőle hallottam.

Abban az időben, mikor az eset történt, barátom Párizsban tartózkodott, ahol atyja évek óta egy előkelő bank igazgatói állását töltötte be, s fiát, ki a Sorbonne-t látogatta, meghívta magához néhány hónapra.

Barátunk, hogy atyját ne zavarja, egy előkelő szállodában lakott, melynek tulajdonosát, atyja révén, véletlenül személyesen is ismerte.

Egy este egyedül maradva, a Grand Operába ment. A darab azonban nem nagyon érdekelte, unalmában a páholyok közönségét kezdte gukkerezni. Az egyik páholyban feltűnően szép parisienne ült egyedül — legnagyobb meglepetésére és örömére a szép nő visszanézett rá, és el is mosolyodott. Természetesen rögtön odakoncentrálta minden figyelmét, heves szem-beszéd indult meg, aminek az lett a vége, hogy a nő letépte a kezében lévő műsor üres felét, s sebtében néhány sort írt rá, összegyűrte, és észrevétlenül, közben a színpad felé fordulva, kiejtette a páholyból.

Barátunknak se kellett több. Azonnal felállt, kifurakodott a páholy-sorig, felvette az írást, és zsákmányával a foyer-be menekülve, előre örült a váratlan kalandnak.

A foyer-ben egy kis meglepetés várt rá. A papírszeletre írt néhány sor franciául volt ugyan, de valami olyan különös, telivér párizsi argot-ban, hogy barátunk, aki nem tökéletes francia, néhány ismerős szó ellenére semmit sem értett az egészből.

No, sebaj, gondolta, majd lefordíttatom hamarosan valakivel. Nem ment vissza a nézőtérre, hanem kocsit fogadott, és hazahajtatott a szállodába.

A szálloda halljában véletlenül beleütközött a tulajdonosba, aki örömmel üdvözölte. Beszélgetés közben barátunk elmondja furcsa kalandját, amit a tulajdonos mosolyogva és előzékenyen hallgatott végig. A levélre kerülve a sor, mint igazi párizsi, szívesen vállalkozott rá, hogy lefordítja.

Barátunk átadja a kis papírszeletkét, a tulajdonos átveszi, elolvassa — aztán összehajtogatja, és visszanyújtja barátunknak, igen udvarias, de jéghideg határozottsággal ennyit mond csak:

— Uram, lesz szíves azonnal összecsomagolni

holmiját, és távozni szállodámból.

Barátunk nem érti a dolgot.

— Mi ez? — kérdi elhűlve.

— Sajnálom, nem bocsátkozhatok további magyarázatokba.

S hogy éppen egy szolga ment arra:

— Ez az úr egy óra múlva utazik — folytatta a szolga felé fordulva —, azonnal csomagoljon neki össze.

Barátommal fordult egyet a világ. De még mielőtt magához térhetett volna, már kint állt a sötét utcán, csomagjai közepett.

Nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjék. De mivel itt nem maradhatott, a legközelebbi szállodába vitette magát.

Kéri a tulajdonost, elmondja neki az esetet. A tulajdonos hüledezik. Nem értem, mondja, pedig annak a szállodának a gazdáját ismerem, és úriembernek tartom. Tessék csak mutatni azt a dolgot.

Barátunk megmutatja az írást. A tulajdonos elolvassa — aztán összehajtogatja, visszaadja, és udvariasan, de határozottan igy szól:

— Bocsásson meg, uram, e percben nincsen szobám az ön számára. Többet nem mondhatok. És már ott is hagyja a faképnél.

Képzelhető barátunk állapota. Most már igazán szédülni kezdett. Szerencsére eszébe jutott egy barátja, aki a közelben lakott, s akivel sokat mulattak együtt. Holmiját a kocsiban hagyva, felszaladt ehhez a barátjához.

Éppen vacsoránál találja. Elmondja neki a dolgot, lihegve és felháborodva. Barátja, egy fidélis fickó, nagyot röhög a dolgon. Téged ugratnak, valami kolosszális tréfa központjába kerültél, csacsiság az egész, majd megadjuk ezeknek a csirkefogóknak, bízd csak rám magad. Hoci, ide azzal a levéllel.

Odaadja a levelet. A fiú megtörli száját, elolvassa, megdörgöli a szemét — visszaadja a levelet és — még mindig mosolyogva, de már kínosan — igy szól:

— Hát... kedves barátom... tudod, én nem vagyok nagyképű fráter... ennek dacára arra kérnélek barátságosan... a jövőben ne köszönj nekem, ha véletlenül találkozunk az utcán...

Leült, újságot vett elő, és hátat fordított, mint aki egyedül óhajt lenni.

Barátunk most már sírni szeretett volna legjobban. Későre jár már az idő — lakás nélkül, tanácstalanul, félig őrülten ténfergett az utcán.

Ilyen állapotban került fel apjához. Az öreg oda volt, mikor elmondta a dolgot. Azonnal telefonálni akart a rendőrségre, hogy feljelentse a szállodást. Az ő fiával ilyet csinálni! Fel volt háborodva.

— Add csak ide azt a levelet — mondta —, szükség lesz rá a bizonyításnál...

Barátunk odaadja a levelet. Apja elolvassa —összehajtogatja és visszaadja. Könnyek szöknek a szemébe.

— Fiam! — szól zokogva — tudod, hogy szerettem anyádat, és téged is szerettelek —, de az én házam küszöbét többet át nem léped!

És zokogva kiment a szobából.

Én pedig sajnálattal közlöm az olvasóval, hogy többet magam sem tudok az esetről. Azt az urat, aki a dolgot elmondta nekem, mikor itt tartott az elbeszélésben, telefonhoz szólították, ó azt mondta, pardon, mindjárt folytatom—elment, és többet nem jött, vissza. Érdeklődtem utána, és azt a felvilágosítást kaptam, hogy visszautazott Írországba, azzal, hogy csak a háború után jön megint vissza. Ameny-nyiben a külügyminiszterurat, ki jelen soraimat olvassa, érdekli a szóban forgó levél tartalma, legyen rajta, hogy hamar vége legyen a háborúnak.