AZ ÓVATOS IZRAELITA

Gábor Andorral történt ez.

Egy fővárosi fiókpostahivatalba beállított egy kaftános,

öreg lengyel zsidó, és az egyik rekesz ablaka elé állva, elmagyarázta a hivatalnoknak, hogy ő pénzt akar küldeni.

Amikor a postahivatalnok megmondta neki, hogy vennie kell egy postautalványt, ki kell töltenie, a kaftános ember nagy sóhajtva bevallotta:

— De én nem tudok ám írni!

Egyben rögtön megkérte a hivatalnokot, hogy töltse ki helyette a pénzesutalványt, amire persze az elfoglalt tisztviselő nem vállalkozhatott.

— Kérjen meg valakit — tanácsolta az ablak mögül a hivatalnok —, majd megírják maga helyett.

A zsidó, kezében az utalvánnyal, szúrós szemekkel és bizalmatlankodva körülnézett, és hosszú habozás után kiválasztva magának egy fiatalembert — aki véletlenül Gábor Andor volt —, így szólította meg:

— Tud írni, kérem?

— Hát... azt mondják némely kritikusok.

A zsidó ezután alázatosan és udvariasan megkérte, hogy írja meg helyette az utalványt. Gábor Andor teljesítette kérését, és ahogy diktálta, ráírta az utalványra az adatokat.

— Hatvan korona... Chaim Blumenfeld... Kereskedő... Strijben...

Amikor elkészült vele, a kaftános lengyel újból nagyon alázatosan és hálálkodva megköszönte a szívességet. Azután kezébe vette a megírt utalványt, de egyáltalán nem sietett vele a pénzesutalványokat felvevő postahivatalnokhoz. Nézegette jobbról, nézegette balról az utalványt, nagyokat pislogott, csóválgatta a fejét, és magában dörmögött.

Azután — jó öt perc múlva — megindult, hogy feladja az utalványt. De útközben meggondolta a dolgot. Megállott, és megint körülszimatolván, kiválasztott magának a várakozók közül egy cilinderes, elegánsan öltözött idősebb urat, és elébe tartván az utalványt, megkérdezte tőle:

— Kérem szépen, nagyságos úr, tessék szíves lenni elolvasni: kinek szól ez az utalvány?