GRAFOLÓGIA

Kedves Uram,

megkaptam és hálásan köszönöm kedves levelét, melyhez mellékelve szíves volt Monsieur X-nek, a rejtélyes grafológusfenoménnek analízisét csatolni, amit múltkor beküldött szerény kézírásomról készített. Kedves kérdésére, hogy hogy vagyok megelégedve a kézírásomról ejtett jellemzéssel, s találónak találom-e, csak a legnagyobb elismerés hangján válaszolhatok. Monsieur X., akinek rejtélyes személye már eddig is felcsigázta érdeklődésemet, ezúttal valóban ámulatba ejtett tudásával: egyszerűen lesújtott, megdermesztett, elképesztett. A vesémbe látott, keresztüllátott rajtam, szétbontotta és kiteregette rejtett titkaimat, maradék nélkül leírta — ismeretlenül, mert hiszen csak néhány sor betűt kapott belőlem! — egyéniségemet, meghatározott és lerajzolt olyannak, amilyen vagyok. Ha nem a tudomány századában élnénk, a távolbalátás csodáját kellene hinnem — de ítélje meg maga, aki régóta ismer engem, mit éreztem, mikor Monsieur X. analízisében sorba egymás után ott olvastam a leleplezésnek ható megállapításokat jellememről, hogy például:

Hangulataim erősen változóak és határozottan befolyásolhatók külső körülmények által,

hogy nem mutatom magam minden esetben egészen olyannak, mint amilyen tulajdonképpen vagyok, hogy a vágyaim teljesülése elé gördülő akadályok zavaróan hatnak kedélyállapotomra, hogy sokkal erősebb indulatkitörésekre volnék képes, mint amilyenekre magamat képesnek tartanám, ha ezeket a kitöréseket nem fékezné az a meggyőződésem, hogy nem vagyok rájuk képes, hogy hihetetlenül ellentétes tulajdonságok szövevénye vagyok, így például szívesen gondolok vissza életem kellemes perceire, viszont a legnagyobb ellenszenv van bennem kellemetlen benyomásokkal szemben, hogy szeretek kedélyesen beszélgetni, de ha érdekeim úgy követelik, hallgatni is tudok, hogy néha sokkal különb embernek képzelem magam, mint amilyennek mások tartanak, néha pedig kétségeim vannak magammal szemben, hogy néha jókedvem van, néha pedig rosszkedvem van, de mindig aszerint, hogy jó kedvem vane vagy rossz, hogy gyakran gondolok rá, mennyivel többre vihettem volna, ha minden úgy alakult volna, ahogy szerettem volna — és így tovább, csupa telitalálat.

Önnek, aki régóta ismer engem, nem kell hangsúlyoznom, mennyire meglepett természetem belső rugóinak ez a kíméletlen, de őszinte feltárása. A grafológia tudománya iránti érdeklődésemet, ha lehet, csak öregbítette ez az alkalom, hogy saját bőrömön tapasztalhattam eredményeit, különösen miután az analízist ellenpróbának vetettem alá. Ez úgy történt, hogy felhívtam az utcáról négy ismeretlen embert, és felolvastam nekik a jellemzést, azzal a változtatással, hogy egyes szám helyett többes számot használtam — mind az öten kezünket szívünkre téve, sírva ismertük be a végén, hogy a jellemzés tökéletes, és hogy a kitűnő grafológus belelátott a szívünkbe; az is gazember, aki tagadja. Csak az utolsó ponton volt nézeteltérés — az analízis ugyanis befejezésképpen megállapítja rólam, hogy hajlamos vagyok a cinizmusra és gúnyolódásra, alkalomadtán erősen kritizálom, ami a kezem ügyébe kerül, és nem hiszek a grafológiában. Ezen összevesztünk, mert mind a négyen — egy bádogos, egy baptista pap, egy detektív és egy ápoló a tébolydából — külön-külön és együttvéve, önmagukra nézve találónak érezték ezt a leleplezést, és szenvedélyesen bizonyítgatták nekem, hogy a grafológusnak igaza van, mert ők csakugyan nem hiszik, hogy kézírásból el lehet találni az igazat, tehát a grafológus eltalálta az igazat. Ezzel szemben én azt állítottam, hogy én igenis hiszek a grafológiában, tehát a grafológus rosszul találta el, hogy én nem hiszek a grafológiában, de miután rosszul találta el, csak azért találta el rosszul, mert az egész grafológia nem ér egy fabatkát, tehát én nem hiszek a grafológiában, tehát igaza van a grafológusnak.

Ezek után van szerencsém rendelkezésére bocsátani a rövid elemzést, amit a grafológusnak beküldött kézírásomról szóló analíziséből, mint kéziratból, a grafológus jellemére vonatkozóan megállapítottam. Jellemzésemet, még nála is rövidebben, két szóban foglalom össze: zelber áner.