KEDVES BICSÉRDY

 

elolvastam könyvét.

Elolvastam, és sietek előrebocsátani, hogy mindenben igaza van. Nem is kell kipróbálni az ön éhezési és mértékletességi teóriáját — még csak adatokat se kellett gyűjteni azok részéről, akik már kipróbálták és boldogultak vele. Még arról az olcsó ellenvetésről is lemondok, hogy hiszen elvégre az ön elmélete, mely szerint az ön előírásainak betartása esetén száz évig lehet élni, mindössze ötéves, tehát legjobb esetben kilencvenöt év múlva igazolódhatik. Minderre a gyakorlati ellenpróbára nincsen szükségem, mert mint elméletekben járatos ember, magából az elméletből megállapítom, hogy nem lehet másképpen, mint ahogy ön mondja.

Igenis, szó nélkül aláírom. Igaza van önnek, ha az ember tizenöt napig nem eszik semmit, akkor először is átalakul és regenerálódik a szervezete — ez a legjobb előkészítés arra az életrendre, aminek ezután következnie kell az emberi kor legvégsőbb határáig, ahogy Erdélyben mondják; bis hundert, ahogy Pesten mondják. Az is valószínű, hogy ha az ember nem eszik húst, nem iszik szeszt, nem dohányzik, nem kicsapong, akkor nem izgul fel az idegrendszere, ha nem izgul fel az idegrendszere, nem esik indulatba, ha nem esik indulatba, nincs szüksége narkotikumokra, nem mérgezi meg ezekkel a testét és lelkét, és minden káros és romboló bajt, betegséget elkerül.

 Nemcsak valószínű, hanem csaknem nyilvánvaló, hogy ilyen módon el lehet élni száz évig. Meg vagyok győződve róla, hogy ilyen módon magam is elélnék száz évig — az ön könyve tehát, amit közvetve elküldött nekem, tulajdonképpen nem is könyv, hanem biztosítólevél, ajándékirat, utalvány további hatvanhárom esztendőre, amit ön, a feltételek betartása esetén, majdnem további illetmény nélkül hajlandó folyósítani a számomra.

Nagylelkű ajándékát köszönettel tudomásul eszem — és ezennel van szerencsém visszaszármaztatni az egészet, azzal a tiszteletteljes megjegyzéssel, hogy nekem az ön száz éve nem kell, mivel a feltételeket nem vagyok hajlandó betartani.

Félre ne értsen. Nem a húshoz ragaszkodom én, és nem is a szeszes italhoz — a kicsapongásokról is lemondanék. És lemondok a dohányról, és lemondok a szerelemről is — és lemondok az izgalmakról, amik szerelemmel, itallal, vágyakkal, mértéktelen bűnökkel és mértéktelen erényekkel járnak —, de mindezekről akkor mondok csak le, hogyha ön valami egyebet tud ajánlani cserébe mindezekért. Csak nem gondolja talán, hogy a száz év, amit ön ígér, ellenérték lehet ezekért? Drága, Bicsérdym, önnek sejtelme sincs ez esetben a matematika legelemibb törvényeiről, a különbségről, ami tartam és tartalom, mennyiség és minőség közt fennáll. A tartalmat nem lehet tartammal pótolni, kedvesem. Ön abból a felületes meghatározásból indul ki, hogy az ember az életét szereti, az életéhez ragaszkodik. Szó sincs róla. Kérdezze meg az öngyilkost, miért nem ragaszkodik hozzá — azt fogja felelni, mert az élet tartalmát vesztette el — s tartalom nélkül az élet fölösleges teherré válik számunkra. De ezt a tartalmat nem lehet nagyban kimérni, adagolva, mint az ebédet és vacsorát — a tartamot talán igen, de a tartam csak keret, üres edény, amit eldobunk, ha nincs mivel megtölteni.

Ki mondta önnek, kitől hallotta ön, hogy száz évig szeretne élni? A boldogtalantól bajosan — boldog ember szájából vette ön a szót, de nem vette észre, hogy ő boldogságára értette — százévi boldogságot akart, nem százévi életet. A holló száz évig, a teknősbéka kétszáz évig él — de kitől hallotta ön, hogy teknősbéka szeretne lenni? Ön száz évet ígér nekem, ha lemondok életem eddigi tartalmáról — de mit ajánl ön nekem, többet, különb tartalmat az eddiginél — mert hiszen többnek, különbnek kell lennie e tartalomnak, aminek kedvéért az eddigiről lemondok ahhoz, hogy hosszabb időre tudjon kötni az élethez — az élethez, a puszta kerethez, amihez nemcsak hogy nem ragaszkodunk, amiért nemcsak hogy áldozatot hozni nem akarunk, sőt inkább tőle várjuk az áldozatot, ajándékot és fizetést és kárpótlást, amiért hajlandók vagyunk elviselni. Ön merészel feltételeket szabni, ön engedi meg nekem nagy kegyesen, hogy száz évet éljek, ön közvetíti nekem a Természet feltételeit, melyeknek alapján kiutalja nekem a száz esztendőt? Nos tehát azt üzenem a gazdájának, Természet őfenségének, a kegyes nagyúrnak — eb ura fakó! majd én mondom meg a feltételeimet, amiknek betartása esetén hajlandó vagyok vállalni azt a száz esztendőt, a puszta életet, az életemet, amire nyilván neki van szüksége, nem nekem, hiszen nem én kértem tőle: ő akarta, hogy legyen.

Nem, kedves Bicsérdy, így nem alkuszunk. Elhiszem, hogy ön szívesen él száz esztendőt, hiszen az ön életének van tartalma — boldogsága a lángoló hitnek és meggyőződésnek, hogy ön egy apostol, akinek hivatása van e Földön: ez a tartalom önnek éppen elég öröm és kedvforrás száz esztendőre. Az, hogy valaki Bicsérdy, az önmaga számára, elismerem, elég szórakoztató program, elütni ennyi sok üres idő unalmát — de azzal, hogy valaki bicsérdysta, már bajosabb egy életet betölteni. Nekem legalább nem volna elég. Nekem vagy egy boldog percet ajánljon ön, vagy pedig halhatatlanságot — miután az utóbbiról nem lehet szó, az előbbit elfogadom ellenértéknek. De huszonhárom méter szegélyben és tíz kiló semmiben és száz esztendő életben nem egyezem ki.