ÖNGYÚJTÓ

Öngyújtógyűjteményem van. Nem tudom, másnak vane, volte már előbb, mint nekem, vagy lesze attól, hogy ezzel a cikkel kedvet csinálok hozzá. Mindenesetre leszögezem, arra az esetre számítva, hogy az öngyújtógyűjtés elharapózik, olyan szenvedéllyé válik, mint a filatélia — hogy valamikor nemzetközi szaklapjaink, szakkönyveink lesznek, melyek megírják az öngyújtógyűjtés történetét —, leszögezem, hogy a magam számára magam fedeztem fel az öngyújtógyűjtés szépségeit s jelentőségét. Annyi bizonyos, hogy először bennem vált tudatossá, és hogy jelen tanulmányom, mely hivatva van felgyújtani az öngyújtógyűjtő szenvedélyt és összegyűjteni az öngyújtó érzelmek és érvek összességét, első a maga nemében, s az öngyújtógyűjtés irodalmának muzeális leletei között valamikor ősnyomtatványnak fog számítani.

Az öngyújtógyűjtés kiskátéjának hevenyészett vázlata, amit minden öngyújtógyűjtőnek tudnia kell, röviden ennyi:

Az öngyújtó, eredeti nevén tűzszerszám, köznyelven tomadoch (toma, zsargonban = talán, doch, németül = mégis, etimologice: „talán mégis", logice: „talán mégis meggyullad") nem újabb fejlődési foka a technikának, a „gyufa" néven ismert robbanóanyagba mártott fapálcikák után, hanem visszatérés az eredeti technikai megoldáshoz, amelytől a gyufa, mint felfedezés, óriási elterjedtsége dacára, aránylag csak rövid ideig dívó kilengés volt. De a múlt a tűzszerszámé, a jövő pedig egyenesen leszármazottjáé, az öngyújtóé.

A gyufa néven ismert tűzforrás nagy sikerét annak a relatív előnyének köszönhette, hogy szemben a régi kovástaplós tűzszerszámokkal, könnyen kezelhető, és pillanat alatt gyullad. Ezzel szemben egyike a legkevésbé gazdaságos eszközöknek: óriási anyagpocsékolással jár: a fácska, aminek többnyire csak a hegyét használjuk ki, elvész, nem is szólva a teljesen haszontalan fadobozról, amiben tartjuk. Évente egész fenyőerdőket dobál el az emberiség, használt gyufaszálak és gyufaskatulyák alakjában. Azon kívül a skatulya nagy helyet foglal el a zsebben, a fácska szemetel, és ha kifogy, újat kell venni. Ellenben a jó öngyújtó a régi tűzszerszám és a gyufa minden előnyét magában foglalja. Mindig kéznél van, nem kell kicserélni, kicsike, masszív, könnyen gyúl, száz százalékig kihasználja a működéséhez szükséges anyagot, tűzkövet és benzint, nem csinál szemetet.

Esztétikailag magasan fölötte álla a sivár, mindenütt egyforma, négyszögletes gyufaskatulyának, kivitelében szerepe jut a művészi képzeletnek. Formájában jelképesen fejeződhetik ki belső lényegének, a Tűznek csodálatos jelentősége, teljes összhangban a célszerűségi megoldással — illik rá a Leonardo da Vinci tökéletes axiómája a tökéletességről: szép, mert jó, tetszetős, mert alkalmas a célra, amire készült!

Változatosságát ugyanaz a célszerűségi elv biztosítja, mely formaegységét határozza meg. Az öngyújtóban stílus van. Nőknek másféle kell, másféle kell annak, aki keveset használja, akinek inkább csak dísztárgy — másféle kell cigarettához, szivarhoz. Alkatrésze lehet az öltözködésnek: szmokinghoz, frakkhoz keskeny, diszkrét, gyöngyház oldalas illik, aminek piciny lángja pillanat alatt gyújtja meg a vékony, aranyszipkás cigarettát; bőrkabáthoz, bricseszhez, vadászruhához masszív, bő lángú, tekintélyes darab, pipacsiholásra, rőzsegyújtásra alkalmas.

A gyűjtő számára van egy szempont, ami napjainkban aktuális. Ne felejtse el az amatőr, hogy korunk páratlan, soha vissza nem térő alkalmat nyújt valóban értékes öngyújtógyűjtemény megalapozására — a most alapított öngyújtógyűjtemények valamikor megfizethetetlen értéket fognak képviselni. Miért? Egyszerűen azért, mert az öngyújtókultusznak most éljük az őskorát, a tapogatózás, keresés, egyéni kísérletezés forrongó, kaotikus éveit — minden változatossági elv ellenére mégiscsak egy egységes, legpraktikusabb, legegyszerűbb öngyújtótípus fog kialakulni idővel, aminek fejlődéstani értéke nem lesz többé. De ma százezerféle öngyújtó van, s a különféle rendszerek és formák magukon viselik a kor lenyomatát. A közvetlen a világháború előtt divatba jött naiv, csattintós, csakugyan nehezen gyúló első öngyújtókat követték a világháború tervszerű típusai: a sok, harctéren készült, tölténykapszliból, srapnelhüvelyekből, evőcsajkákból, egyéni képzelettel formált különlegességek, valóságos kiállítása a világháború felszerelésének. A harctéri öngyújtó, mint valamikor a fegyházban kötött harisnya, pretium affectionis jelentőséget kapott számtalan válfajával. Aztán a békeöngyújtó sokféle árnyalata jött, mindegyiken egyegy kis újítás, próba, kísérlet. Nemzeti karaktere is van az öngyújtónak, minden országban másfélét csinálnak — rá lehet ismerni alakjáról, a különleges leleményről, amivel kigondolták, a szabatos, de nehézkes német szellemtől kezdve a kecses francia ötletességen át az amerikai olcsósági elv termékéig minden újabb szabadalomra. Öngyújtót csinál kapszliból az osztrák, töltőtollból az angol, zsebórából a hollandus — a New-Seeland-i bennszülött nyilván embercsontból farag magának.

Nagyszerű dolog az öngyújtógyűjtemény: most látom csak, hogy így belemelegedtem. Nekem még nincs, az elején csak

azért hazudtam, hogy van, hogy legyen miről írni — de lesz, mert amit írtam róla, tökéletesen meggyőzött, hogy milyen nemes szenvedély ez. Az ember mindig tanul valamit, ha elolvassa, amit ír.