LUCIFER ZÁRÓSZAVA

Színházi beszámoló a „Világ" című színdarabról

A kritikus zavarban van, mondhatnám, nehéz helyzetet vállalt, amikor összefüggő képet próbál adni erről a határozottan érdekes, cselekményében mindég változatos, ha nem is minden tekintetben egységes színpadi műről. A szerző sokféle álnéven szerepel a köztudatban, úgy látszik, irodalompolitikai okai vannak, hogy személyét illetően bizonyos homályt terjesztett maga körül: lehet, hogy az ismeretlenség, láthatatlanság minőségét a mű érdekében, e mű hatását fokozó reklámötletnek véli, abból indulva ki, hogy akinek e személyére kíváncsi a közönség, annak a művére is kíváncsi. Annyi bizonyos, hogy a tapsokra nem jelent meg a lámpák előd, halott a fiatalság körében bizonyos rajongók, akiknek lelkesedését, ha meg is értjük, nem tudjuk teljesen osztani, úgyszólván dintelésé rendeztek mellette.

Mi legyünk tárgyilagosak, ahogy önérzetes kritikushoz illik.

Legszembetűnőbb, hogy a szerző, elgondolásban és cselekményben eredetiségre törekszik. Hogy milyen joggal, arra még röviden rátérünk. Kétségtelen, hagy ó maga meg van győződve, nemcsak a téma, de a forma egyéni, eredeti felfogásáról — önérzetes fellépése, e cselekmény váratlan fordulatai olyan képzeletre vallanak, mely megszokta, hogy tekintélyeket ne ismerjen el, s a bírálattal ne sokat törődjék. Mintha azt akarná kifejezni, hogy őt csak elismerés és siker illeti meg, nem pedig bírálat, Úgy látszik, natal szerző, vagy legalábbis annak érzi magát.

Közben nem veszi észre, hogy határozottan a romantikus iskola híve, azzal a változattal, hogy a romantikus pátoszt bizonyára expresszionista, szürrealista modor vagy, mondjuk, inkább modorosság kaleidoszkop-színeivé tördeli szét,

Éppen ezért, magát e mii történetét kissé bajos összefoglalóan elmondani. A cselekmény megindítása kissé kaotikus. Aminthogy végig nem derül ki határozottan az egész darab folyamán, hogy Őserdő Andor és partnere, Ősanyag Lilly kisasszony —akikről mellékesen megjegyezve, a közönség máig se tudja, vajon férj és feleség-e, avagy vadházasságban élnek — tulajdonképpen milyen célból tartják olyan fontosnak a maguk problémáját. No de ez megbocsátható, hiszen e problema nélkül nem is lenne semmi az egész történetből. És talán a legnagyobb hibája a szerkezetnek az a tény, hogy nem tudni. vajon a problemából keletkezett-e a konfliktus, vagy maga a történés vetette-e fel a problemát. Ez egyik leggyengébb pontja a műnek, amely erősen elárulja az önkritika hiányát.

A továbbiakban naturalista részletekkel próbálja elleplezni ezt a gyenge pontot. Itt aztán a másik végletbe esik, néhol csaknem az olcsó látványosság, a revüszerű hatások színvonalóra süllyesztve le a színpadot. A kisebb és nagyobb golyókkal, egymáskörül keringő égő csóvákkal, naprendszerekkel és tejutakkal való dobálózás jelenete, inkább emlékeztet holmi artistamutatványokra, mint komoly irodalmi mértékkel mérhető művészi alkotásra...

Valamivel finomabb a következő szín, mely kissé merész fordulattal az egyik ilyen golyó felszínére helyezi át a cselekményt. Itt ugyan a túlzott impresszionizmus hibájába esik, amit maga a terep Is bizonyít. Minden a felszínen történik. mint hogyha a Földnek nevezett bolygó felszíne alatt a mélységben nem történne semmi említésre vagy legalábbis célzásra érdemes. Ha nem is várunk túl sokat — hiszen elvégre színpadi műről, mulattatásról van szó —, annyi elmélyülést, komolyságot, a lényeget érintő művészi becsvágyat mégis kellene kapnunk, amennyi elég, legalább sejtetni a közönséggel, hegy a felszín alatt egy óriási világ lehetséges. Ezen a ponton határozottan könnyelműbb, mint például Dante, aki megérezte, hagy a kritikus, e sorok szerény írója, joggal kérheti számon tőle. vajon figyelmeztette-e a közönséget az 6 tartózkodási helyére. Bizony ez a hely nem a felületen van.

Mindegy, ne legyünk nagyképűek, és ne várjunk olyat, amit a szerző adni nem tud. Állapítsuk meg, hogy ezek o felszínes jelenetek elég mulatságosak és változatosak. Sok logika ugyan nincsen bennük — nem akarok szőrszálhasogató lenni, de hogy csak egy példát mondjak, a szerelem című ötletnek az a csattanója, hogy a végén egy csecsemő jelenik meg, szerintünk kicsit ízetlen. Mag-e a szerelem, mint ötlet. elég mulatságos — de ezt a szórakoztató és kedves kitalálást összekapcsolni a fajfenntartás gondolatával, finomatlan, csaknem durva megoldásnak érzem, ami okvetlenül sérteni fogja az én felfogásomat valló fiatalság választékosabb ízlését. Nehéz e kritikusnak tanácsot adni, s ezzel a dolgot úgy tüntetni fel, mintha szerzői babérokra vágyna — még akkor is. ha talán joggal tehet-no--, de mégis meg kell jegyeznem. hogy én ezt másképp csináltam volna, és bizonyos vagyok benne, hogy az én esztétikai és kritikai felfogásomnak hívei, akik nem gondolkoznak ily felületesen, az ön elvtársaim, meg fognak engem érteni. Ehhez persze az kell, hogy lekísérjenek engem oda, ahol az én eszméim uralkodnak, s ahol a szerelem a maga tisztaságában tündököl, nem zavarva meg a család és gyermek hatásvadászó csattanójától.

Ezzel szemben határozott tehetségre vall az a kitalálás, hogy e második felvonás szereptói: Doktor Egyik Ember és Doktor Másik Ember megölhetik, sőt bizonyos esetekben meg is ehetik egymást. Ezt a határozottan ügyes ötletet a szerző helyében jobban kihasználtam volna. Kár, hogy a szerző sokszor elejti ezt a fonalat, és az érdekes, izgalmas és mélyértelmű háborús jeleneteket unalmas béke-korszakokkal hígítja fel, mint amilyen, teszem fej, az a jelenet, mely a huszadik század elejét ábrázolja.

Az előadás elég jó. A golyödobálási jelenetben, mely egész felvonást tesz ki, ügyesek voltak Elektromosság, Hő és Mágnes. Különösen mag kell említenünk Gravitáció kisasszonyt. aki első fellépése óta, amikor nagy sikere volt, ha nem is fejlődik, állandóan tartja színvonalát. Viszont Hőenergia határozottan hanyatlóban van. Talárt nem felelnek meg neki az ilyen könnyebb fajsúlyú műfajok. Az általam alapított kísérleti színpadon, az úgynevezett „Pokolban", ahol tehetségéhez méltó szerepeket kapott, határozottan jobb volt, Egy új szereplőről is he kell számolnunk, Rádióemanáció kisasszonyról, akit mostanában fedeztek fel. [-la nemz családunk. sokra viheti még ezen a pályán.

Jók voltak még Ádám és Éva, Szokratesz, Shakespeare, Napóleon és Nurmi.

Mindent összevéve, a közönség meg lehet elégedve azzal, amit kapott. Ne felejtsük el, hagy az igazgatónak nem állott nagy választék rendelkezésére -- neki azt kell előadni, amit írnak, nem tehet róla, ha olyat írnak, amit kap. Ugyanezt a témát, ha régibb és műveltebb, a színpadtechnika követelményeivel jobban tisztában levő szerző kezébe jut, talán másképp is meg lehetett volna csinálni. Száralomra kissé kényes ezt a dolgot leszegetni, mert hiszen éppen a fentemlített eredetiség kérdését dohfa fel. Csak annyit szabadjon megjegyeznem. ezt is régi barátaimra való hivatkozással, hogy abban az időben. mikor ínég magam is haboztam, vajon, alkotóművészi vagy kritikai pályára menjek, ugyanez a téma fel volt írva éz én noleszemben is.

Node. most mér mindegy. Ma már nem lehel vitatkozni azon. hogy ki csinálta volna meg jobban. Talán csak annyit, hogy bizalmas értestelésem szerint, ami hiba vau a műben, annak tulajdonítható, hogy kissé gyorsan készült.

Hja kérem, hat nap alatt nem lehet az ilyet összecsapni!