DISZKRÉT LEVELEK

A „Színházi Élet" egyik munkatársa kedves ötletet akart megvalósítani — sorba járta a neves írók feleségeit, vagy amennyiben nőtlen volt az illető, azt a hölgyet, akivel az illető író bizalmas viszonyban van vagy volt, és megkérte őket, adnának egy bizalmas, intim levelet nagynevű sorstársuktól, olycélból, hogy ezt a gyűjteményt nyilvánosságra hozza, az olvasó okulására és mulatságára.

Nem is értem, miért nem sikerült a szép terv.

Mert nem sikerült.

A hölgyek nem adták oda a leveleket, s mikor az újságíró egyenesen a levelek íróihoz, sőt „szerző"ihez fordult, mint akinek jogában van a levelek leadására kényszeríteni címzetteket — ezek egyenesen felháborodva tiltakoztak az indiszkréció ellen. Teljesen érthetetlen.

Eltekintve attól, hogy a Parnasszus lakóinak magánélete irodalomtörténeti dokumentum, s így semmi ok nincs rá, hogy ne előbb jelenjen meg az, ami előbb-utóbb úgyis a nagyközönség elé kerül — az író szempontjából is fölösleges érzékenység esete forog fenn.

Istenem — ha a politikai nézeteimről faggatnak ilyen időkben, akkor joggal méltatlankodom —, az mégiscsak magánügy. De a szerelmi életem?

Menthetetlen eljárás megfosztani az olvasót ettől a kis mulatságtól, ilyen szomorú időkben.

Kárpótolni óhajtjuk őt ezért.

Ha maguktól nem adják ide a leveleket, elvesszük erőszakkal.

Van rá mód, anélkül, hogy büntetendő cselekedetre vetemednénk. Mire való a képzelet? Kinyitja az a legrejtettebb fiókot is, s látatlanban olvassa el a zárt boríték tartalmát.

Itt következik néhány levél, amikhez ezzel a lelki álkulcscsal jutottunk. Írók intim levelei. Annyi tapintatot megengedünk magunknak, hogy a vezetéknevet nem írjuk ki, ezek úgyse szerepelnek ilyesfajta levelek alatt.

Az olvasó úgyis kitalálja, melyik kedvencétől származik — hogy melyik kedvencnek szól, azt árulja el maga a levél, ha tudja.

I

Te kis komisz, bűnöm-bánom, tisztám szennyesem, te mennyei ördögöcském és pokoli angyal, ruhafogasom, te bitang, komisz bandita, gyalázatos kabáttolvaj, sikkasztó, sikkasztóm, édes, ugye nem mész, na menj, menj, mennyen már, namennyenmár, hát mért nem marad? Gyűlöllek. Szeretsz? Gyűlölsz? Gyűlölj. Én legyek neked a bűn. Én legyek neked a jóság. Én legyek neked a minden és a kabátgomb, és te legyél nekem az án zokogásom és dühöm és torokköszörülésem borotválkozás közben és a mosdótálba lehelt sóhajom, és gúnyos kacajom és reggel na tessék már felkelni tízóravanszerkesztőúrbánatom, és nem sírok és kacagok, csak egy gerenda esett a szemembe.

Van szerencsém, Feri

II

Méltóságos Asszonyom,

vettem f. hó 26án kelt nb. levelét, melyben csatoltan a teuton erdők viharral dacoló fenyőóriásához hasonlít, mint írót és embert, felajánlva kezét és szerelmét. Miután társadalmi és irodalmi teendőim e héten minden időmet igénybeveszik, megtisztelő ajánlatára érdemben csak a jövő hét folyamán térhetek vissza, amikor is megbízottam minden tekintetben tájékoztatni fogja.

Kiváló tisztelettel Ferenc

III

Szerelmi görbém csúcspontja,

az a díszlényiség, ami tegnap este mintegy a finomodott elfajzás enyhe kultúrillata áradt kegyedből, amikor a kiskapuból visszanézett, arra indít, hogy kegyedet az én némileg szellemiesült nemiségemnek bizonyos indulattelt képzetekkel feltornyozott eszmeormára állítsam. Dőreség volna azonban azt hinni, hogy én búsulok, amennyiben ez nem sikerül. Búsuljon a ló, mely enyhén sémijellegű fejének nagyobb térfogata folytán erre alkalmasabban van berendezve.

Zoltán

IV

Riska, hé,

há má mi lesz?

Zsiga

V

Hercegnő, Melanie,

és minden, minden, a térben, a nagy tömbök freneziájával, engedje, hogy Melanienek nevezzem s mért ne? vagy mit tudom! csak éppen mert őt is Melanienek hívták (doktor Shakespeare szerint, akit inkább Ödönnek mondanék) egykor Párizsban, huszonkét éves koromban, lángoló szépségem roppant dárdái közt! (Les dardes suprèmes!) Ó, mily csodálatosan szép voltam, Melanie, szép, mint egy görög Baldóver, te jó isten, s micsoda isteni bűzök, a retkek és osztrigák és saucissonok halmazatában! Aludjon, Melanie, aludjon.

Dezső

VI

Csitri,

ez nem levél, nehogy azt higgye, ez nincs leírva, ne is olvassa. Ne is figyeljen ide. Ez egy kis sóhaj, egy lappagás, annyi mint egy kikerülhetetlen kis rebbenése ősszel a falevélnek, arról a nagy, komoly, világfias gesztenyefáról, mikor engedelem nélkül szabadságot vesz magának.

Ez nincs is. Én nem írtam ezt. Én nem is vagyok. Bocsánat. Ernő

VII

Kedves fiam, persze hogy imádlak, de már be kell fejeznem, sietek, mert a „Színházi Élet" szolgája várja a kéziratot.

Frici

Színházi Élet, 1921. 37.