ÍGY ÍRTOK TI
Krumpli
(Kutyaregény)

(Kedves Szerkesztő Úr! Egy régi közmondás szerint kutyából nem lesz szalonna, a kutyazsír, másképpen kifejezve, nem szalonnaképes. Viszont a kutya mint társadalmi és irodalmi téma nemcsak hogy szalon-képessé vált, de szinte központjába került az érdeklődésnek: ma már minden jó nevű írónak van egy-két kutyaregénye, s kiadóm, aki legutóbb meglehetősen lanyhán fogadta a lelkes bejelentésem, hogy regényt akarok írni Shakespeare-ről és Edisonról, egyszeribe felélénkült és nagyobb előleget ígért, mikor közöltem vele, hogy Krumpli nevű japán dogterrier-csimpánzpuli kuvaszommal kapcsolatos megfigyeléseimet és gondolataimat egy szerény történet keretében szeretném könyvbe kögíteni. Jack Londonnak, a nagy kutyológusnak mintájára. Miután nagy művem tervének híre kiszivárgott már, és olvasóim, valamint a külföldi kiadók és ügynökök is elhalmoztak érdeklődő és sürgető leveleikkel, azt hiszem, az ön lelkes és nagy műveltségű olvasói is szívesen látják, ha a készülő kutyabaj rövid vázlatát közzéadom.)

ELSŐ FEJEZET
Krumpli megjelenik

Esteledett, a Lágymányos felől elhanyagolt és enyhén idegbajos békák csilingelése és néhány villamoskocsi üde, fanyar csaholása verődött ide, amint nyihogva siettek a kelenföldi remízistálló felé, villanyabrakra éhesen. Ezek a villamosok most fáradtak voltak, egész nap szaladgáltak, most fájós kerekeiket tapogatva, mint öregasszonyok siettek a kiérdemelt álomra hajtani ráncos, sárga peronjukat.

A költő lakása felé igyekezett. Ő is fáradt volt, szeretett volna vacsorázni, amint a házak tövében ballagott, szaglászva az ablakokból ételszagok után, friss húsok s egy reggelről megmaradt sonkacsülök képzete csavargatta a gyomrát. Egy nyári délután emléke ködlött fel benne, valahonnan Koppenhágából, ahol matrózok ettek füstölt halat a kocsma előtt, s a zöld csuprokban békés aludttejek álmodtak a tengerről, a végtelen, csillagos égről, s Newton binominális egyenletéről.

Betegen hörgött a dohánygyár ablakaiból a hangszóró, egy Beethoven-koncert utolsó foszlányait rázva ki, mint mikor szőnyeget porolnak - a sárga ívlámpák alatt kisebb csoportban kereskedők, csipkeárusok, s néhány eltévedt filozófus beszélgetett halkan, inkább csak időtöltésből. Egy szürke, kopott repülőgép döcögött át az égen, az utca közepére tompa puffanással esett le a Japánból érkezett torpedó, kinyílt, s háromnégy Mars-beli mászott elő, unatkozva, kopoltyúikat piszkálva.

Közönségesen üres, mindennapi este volt, semmi jel nem mutatta, hogy az Esemény közeledik, s még a költő állítólagos váteszi előérzete se jelezte a csodát idegeinek kipróbált szeizmográfján.

S mégis váratlanul és simán, mint ahogy az élet legnagyobb dolgai történni szoktak, egy utcasarokkal lakása előtt a költő megállt és megfordult.

Először csak egy összegubancolódott kis csomót látott, a fal tövében - a csomóból két láb, aztán egy fül emelkedett.

A költő agyában megmozdult valami. Az ősi, sok millió éves megismerés. Aztán, mintha villámcsapás érte volna.

- Ez egy kutya - állapította meg.

Mert mégiscsak költő volt a költő - egy pillanattal előbb még paprikás krumplira gondolt, s most egy pillanattal utóbb, attól a más ember számára mit sem jelentő, s szinte észrevehetetlen benyomástól, hogy egy kutyát pillantott meg, a léleknek egy rejtelmes ugrásával arra a fantasztikus következtetésre jutott, hogy ott, ahol a kutyát megpillantotta, tényleg egy kutya van.

- Egy igazi kutya - rebegte maga elé.

S még kapkodva érzések után, hogy felfogja és megértse a pillanat metafizikai jelentőségét, emberi nyomorúságában nem tudott másba kapaszkodni, mint előbbi képzetébe: a paprikás krumpliba, s kétségbeesetten próbálta megtalálni az összefüggést.

- Krumpli - mondta halkan.

A kutya a keleti szélesség és nyugati hosszúság egynegyed fokával észak-délnyugat felé fordította a fejét, s a költő még bizonytalanul, de már reménykedve sejtette, hogy a kutyalélek mennyországába mégis felhallatszott a szegényes emberugatásnak egy messze kis zöreje.

UTOLSÓ FEJEZET
Krumpli megfontolja a dolgot

A költő szemben ült Krumplival. Ebéd után volt, már leszedték az asztalt, s a költő savanyúan gondolt délutánjára, amelyben lakásügyét kell majd elintéznie, azonkívül az ebédkosztot kifizetni, s elvált felesége tartásdíjáról tárgyalni az ügyvéddel. Szegény ember volt, s a feleségtartás gondokat okozott, különösen most, hogy a feleségadót megszigorították, és a szájkosár nélkül talált feleségeket irgalmatlanul összefogdosták az utcán.

Krumpli egy pillanatra felemelte fejét, és végignézte a költőt.

- Krumpli! - mondta a költő bizonytalanul.

Krumpli nem felelt. Vállat vont, hasa alá húzta mellső lábát. Nyilván azon tűnődött, érdemes-e a költővel szóba állni a történtek után. Már két hónapja laktak így együtt. Krumpli udvarias volt, egyelőre beletörődött megváltozott életmódjába, de odáig még nem jutottak, hogy a költőt bizalmára méltassa, s elárulja neki, minő körülmények közt kerültek össze, s hogy azelőtt hol élt - ezt nyilván későbbre halasztotta, amikor majd dönteni fog róla, végleg ittmarad-e, vagy visszatér-e az ismeretlenbe. A költő szegény, tudatlan emberlelkében nyöszörögve ébredezett valami szűkölő kíváncsiság.

- Krumpli! - mondta. - Krumpli, honnan kerültél te ide?

És ekkor Krumpli hirtelen felállt. Vakkantott egyet, az ajtó felé ment, felemelte lábát.

Aztán hirtelen meggondolta magát.

Odaballagott a költőhöz, mellső lábát felemelte, és megérintette a költő kezét. Aztán szó nélkül megfordult, és kiment a szobából.

Még hallotta, ahogy odavakkant a kacsának a konyhában.

Sohase látta többé.

Krumplit se. A kacsát se. Egy fehér hermelingallér is eltűnt.

Most már értette a dolgot.

Mint ama régi lovagot, Krumplit se szabadott volna megkérdezni, honnan jő, s mi származása.

Kacsafogaton ment vissza, hermelinpalástját vállára borítva, kiábrándulva az emberekből, Lohengrin-Krumpli, a Grál örököse.

A költő kinézett az ablakon. Katonák rohantak végig az úttesten, a tűzoltók sorra szedték le a házak tetejét. A földrengés egy percre megszűnt, aztán új erővel kezdett dühöngeni. Az utolsó városrész eltűnt a föld alatt. Eszébe jutott, hogy még nem vacsorázott. Üresnek érezte szívét.

Kutyaregény, tarka, se füle, se farka.

Színházi Élet, 1933. 14. sz.