ÍGY ÍRTOK TI
közgazdasági cikket

Miután a közgazdasághoz nem értek (egyetemi éveimben filológiát hallgattam), soha nem szoktam elolvasni az ilyen természetű közleményeket. Egy héttel ezelőtt véletlenül belenézve egy cikkbe, aminek a címe le volt tépve, olyan szép és költői hasonlatot fedeztem fel, hogy érdeklődni kezdtem: kiderült, hogy egy pénzügyi szaktekintély írásáról volt szó. Azóta kedvenc olvasmányommá vált ez a műfaj: a lapokból csak a közgazdasági rovatot olvasom, a Parlamentbe csak akkor megyek el, ha a pénzügyminiszter szólal fel, és egyáltalán, csak a nagy pénzemberek nyilatkozata érdekel.

Megtaláltam a költészetet megint ezeknek az ihletett férfiaknak formanyelvében - az igazit, a régit, az örökéletűt. Horatius, Anakreon, Mirza Shaffy, Osszián, Heine és Petőfi gyönyörű világát, az életnél többet érő "égi mását" a valónak, a költői hasonlatokat!

Így igen! Így élvezet dolgozni!

Amit írónak, novellistának, költőnek, drámaszerzőnek nem szabad, cifrázni a szót, azt szabad a közgazdásznak!

Ezentúl csak közgazdasági cikket írok.

Máris elfogott az ihlet... érzem, ahogy tolulnak tollam alá a legszebb gondolatok...

Hallgass meg, ó, lelkem osztályosa, olvasó, hallgassatok meg, hazám szebb lelkű hölgyei - akarjátok tudni, milyen a közgazdasági helyzet?

Halljátok hát!

A japán dömpinghírek langyos szellői viharrá fokozódva seperték végig, az elmúlt hetekben, Amerika iparvilágának érzékeny tapogatóit, de az ársüllyedéstől remegő szíveket balzsamos ír gyanánt nyugtatta meg, tegnapra kelve, Roosevelt ünnepi szózata, a tervgazdálkodás céljait szolgáló államkötvények lefedezésével kapcsolatban. Ez az ígéret, mint a felszabadító ércharang kongása, a tizenkettedik órában, felrázta az európai piacok halálos dermedtségben hallgató temetőkertjét is - a valutadifferenciák revalorizációjának félénk virágai már-már kidugják fejecskéiket a hólepel alól, csak végig ne szántsa őket az orosz mezők felől lengedező exportviheder!

Hazánk ifjú, izmos, büszke sudárba szökkent textilipara elég erős, hogy lerázza magáról a jegesmedve ölelését - de mi lesz, ha a német sorompók, s a francia klíring Schillái és Charibdiszei közt hánykódó műtrágyatermelésünk zsenge csemetéi fölött csattogni kezd az agrárolló, Imrédy s a többi haragvó istenek bosszúálló villámával terhesen? Ó, idők, ó, erkölcsök!

Talán a nyersanyagok monopolizálásának nemtője segít, magasra tartva az állami tőke fáklyavilágát - mintha pásztortűz ég, őszi éjszakában, úgy melegíti e gondolat a ruggyanta-behozatal akadálytalan lebonyolításáért aggódó szíveket. Még nyílnak a völgyben a burgonyakartell részvényei, de látod amottan a Tejközpont fehér árnyékát - már hó takará el a mérlegeket. Ó, mérlegeljetek csak, ti közgyűlések! Mi itt állunk, mint Banko szelleme, s így kérdezzük: legelső alaptőkédet, kartell, hová tetted? Régi bánat, régi dal - les sanglots longs des violons... Minden elsüllyed a devizalombard rózsalugasában... ó, Lombardia! ó, Hellász kék ege! ó, irgalom atyja, ne hagyj el!

Egyébként a terménytőzsde, külföldi hírekre, javult.

Az Est, 1934. február 7.