A MŰLÁB

Az igazi Ravaruszkánál maradt.

Huszonnégy éves volt akkor.

Bajtársa beszélte nekem, hogy esett, ő is vele volt, mikor a srapnel elpukkant: neki a karját vitte el.

Kasszián még az eszméletét se vesztette el. Együtt vitték el őket. Hát veled mi történt, kérdezte Kasszián vígan, mikor magához tért. Mert ami engem illet, az én lábamnak, úgy látszik, kámpec.

A kórházban se hallotta panaszkodni emberi fül. Elaltatni se hagyta magát, helyi érzéstelenítéssel fűrészelték le az összeroncsolt lábat. Cigarettázott és viccelt a dolgozó sebésszel: vigyázzon, doktor úr, ha ügyesen csinálja, a legközelebbi lábamat megint magánál vágatom.

Felépülése után pirosan és hetykén jelent meg, két mankón, régi társaságában. Enyelegve csúfolta a kétlábúakat. Vidd odább, girhes, azt a két bal lábadat, hadd ülök le ezzel az egy jobbal. Engem ne sajnálj, öcsém, magadat sajnáld, nekem csak egy fél lábam van, neked kettő.

Sok éven át nem hallottam Kassziánról. Az utóbbi időben, úgy látszik, elég rosszul ment sora, a gazdasági válság nem kímélte meg, tönkrement a virágzó üzlet, amit még apjától örökölt.

A napokban, ahogy a vidéki város utcáján átmegyek,

csődület vonja magára a figyelmem.

Elütött valakit a villamos.

Nem ismertem meg első pillanatban, ahogy halálsápadt arccal kihúzták a kerekek alól.

— Kasszián! — kiáltottam aztán rémülten — te vagy az? Az istenért, csak nem a lábad...

— De igen — suttogta, és nehéz veríték lepte el homlokát — a műlábam... Úgy látszik, teljesen tönkrement... Rettenetes... Németországban csináltattam... Képtelenség még egy ilyet kapni... a transzferrendelet... és ha lehetne is... soha nem lesz annyi pénzem többé... ó, én szerencsétlen...

És Kasszián, életében először, hangosan sírva fakadt. Hallom, a rokkanttörvény revíziójára készül a kormány.