LEGENDA
AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL

Következik a Messiás születésétől számított egyezer és kilencszáznegyvenharmadik, az általunk használt új időszámítás első esztendejének rövid evangéliuma úgy, ahogy azt közönségesen tudjuk mindazok, akik ebben az évben élünk, és tanúi voltunk, szemünkkel láttuk, és fülünkkel hallottuk, és kezünkkel tapintottuk Őt, az ő ezer formájában.

Kurt józsef

I

Megnézte óráját: június 24-én, délután fél három volt, mikor elkészült. A laboratórium elsötétített ablakai mögött villany égett, eloltotta, és kitárta az ablak redőnyeit, a továbbiakhoz már nem kellett mesterséges fény. Nyári nap sárga nyalábjai omlottak be a széles ablakon.

Körülnézett - a műszerek nyugodtan álltak az asztalon, álltak és vártak. Autók berregése hallatszott fel az utcáról, egy rikkancsgyerek a La Manche csatornán tíz nap óta dühöngő tengeri ütközet eddigi eredményeit üvöltötte. Ekkor halványan elmosolyodott. Állt egy percig, tűnődött, majd eszébe jutott, amit még tennie kell. Papírlapot vett elő, és olvasható, nagy betűkkel írta fel rá azt a néhány sort, amit ma Londonban őriznek, a British Museumban.

"Ezt a holttestet a vasszéken Telma Titusznak hívták, az élettan doktora volt és a hágai egyetem magántanára. Régi zsidó családból származott, erős, egészséges test volt, harminchárom évig használtam, jól tartott, keveset kellett reparálni, meg voltam vele elégedve. Most már aligha öltöm magamra: a becsületes megtalálónak adom, tegye el emlékül. Felszerelésemet, az egész laboratóriumot adják tanítványomnak, Kurt Józsefnek, akit kísérleteim eredményének lejegyzésével megbíztam. Különben lehet, hogy ezekben az ügyekben magam fogok intézkedni."

A töltőtollal még becsukta, és letette az asztalra. Aztán nagyot, mélyet sóhajtott. Még egyszer megnézte a vezetéket, a sarokban álló csontvázat az ablak felé fordította, és megerősítette rajta a vezeték csapját. A deltasugarak korongját megpörgette: lila fény villant fel a bonyolult görebekben, és egyhangú zúgás indult meg.

Készen volt - levetette fehér munkaköpenyét, a tőrt a kis asztalra helyezte, és a vasszékbe leült. Lábára erősítette a szelénlemezeket, vigyázva, hogy testét érintse a vezeték. Merően nézett az ablakra, fütyörészett, aztán behunyta a szemét - behunyt szemmel fogta meg a tőrt, két kezébe szorította markolatát, és egyetlen, izmos mozdulattal döfte be szívébe, s ugyanígy kirántotta. Ekkor ismét kinyitotta szemét, és elégedetten biccentett, látva, hogy másfél méteres sugárban szökkent ki a forró vér: jól talált, egyenesen a bal kamrába. Eldobta a tőrt, és visszahanyatlott, érezte, hogy merevedik meg - kinyitotta a száját, magában számlált, s míg csak bírta, figyelte a vérsugarat - tizenkilencig jutott a számolásban, akkor abbahagyta, mert szeme üveges lett, és érezte, hogy gégéje görcsbe fut össze.

A lila fény pedig zöldesbe fakadt a görebekben, és hangosan zúgott. Telma Titusz utolsót vonaglott, s kinyúlt a széken.

És ekkor, mint meg vagyon írva, megmozdult a csontváz a sarokban, előrelépett, és kopogó karját hajtogatva és recsegtetve, kikapcsolta a vezetéket. Nyújtózkodott, ügyetlenül botorkált a műszerek közt, a holttest fölé hajolt, és kíváncsian tapogatta. Majd ismét megállt, az ablakhoz közel, s porhadt fogai közül süket hangot adott. Aztán megrázta koponyáját, mintegy maga elé, hogy így nem jól megy. Hirtelen, mint akinek eszébe jutott, az ablak párkányához lépett, ahol ott feküdt a két préselt orgona, amit Telma Titusz odakészített. Mereven rájuk nézett, és lassan megmerevedett ő maga is - úgy maradt az ablaknál -, az egyik orgona pedig duzzadni kezdett, s felágaskodott a párkányon, s édes orgonaillat áradt. Odahajolt a deszkadoboz fölé, melyben az előre odakészített döglött patkány hevert, szétterpesztett lábaival. A patkány megrázkódott, fetrengett néhányat a hátán, hasára fordult, és cincogva kifutott a dobozból - át a párkányon, le a csatornán - az utcán körülnézett, átiramlott a túlsó oldalra, és eltűnt egy kapu alatt.

Most csendes lett a laboratórium, a deltasugár lila nyalábja zúgott még, egyre halkabban, aztán ez a hang is elhalt.

II

A kolmi ütközetről szóló legelső riportokból körülbelül a következőket lehet röviden rekonstruálni:

Sztrogoff zászlós "a nevető", aki hónapok múlva, a kihallgatáson először jelentette hivatalosan a történteket, vallomása szerint már három vagy négy napja hallott beszélni a dologról, közlegények adták tovább, de természetesen ügyet se vetett a mesékre, a szláv fantázia megszokott agyrémeit látta bennök.

Az éjszakai ütközetet megelőző este kis haditanácsot tartott a tisztikar, és kiadták a parancsot, hogy a sötétség beálltával - holdas éjszaka ígérkezett - lehetőség szerint észrevétlenül előrecsúsznak az ellenséges állásokig, és rajtaütnek a katonákon.

A programnak csak első fele sikerült: hallgatózó őrök felverték a legénységet, és az első rajvonalat heves tűz fogadta.

Az a szakasz, amelyiket maga a zászlós vezényelt, nem bocsátkozott kézitusába, hanem száz-százötven lépésnyi távolságból egy sövény mögül vívta az ellenséges árkot. A holdfényben tökéletes tisztasággal lehetett látni a legapróbb részleteket. Negyedóráig tartó heves tüzelés után a szakaszból több sebesült vánszorgott vissza, és három halottat jelentettek: az egyik néhány lépésnyire hevert a zászlóstól.

Ekkor az ellenséges árokból egy fej nyúlt ki, majd egy egész alak - kimászott a cementfal párkányára, leugrott, és nyugodtan megindult feléjük.

Ő első pillanatban azt hitte, hogy azok parlamentert küldenek: de a katona nem integetett, és nem hozott zászlót - mikor közelebb jött, mindnyájan látták, hogy fegyver van nála. Az út felén megállt, és cigarettára gyújtott.

Sztrogoff zászlós, abban a hitben, hogy őrülttel van dolguk (ezek az esetek nagyon gyakoriak), vallomása szerint szólt is a mellette fekvő altisztnek, hogy ne lőjenek rá: de a távolabb dolgozó katonák közben élénken pufogtattak a bolondra. Úgy látszik, nem találta golyó, mert egészen a sövényig jött előre, tőle nyolc-tíz lépésnyire állt akkor, és az arca is feléje volt fordulva: közönséges parasztbaka-fej volt, amilyet százával lát az ember: durva vonások, apró: disznószemek. A tüzelés egy pillanatra szünetelt, ekkor meglepetve ágaskodott fel néhány közlegény.

Az ellenséges katona feléje tartott - ő annyira meg volt lepetve, hogy csak akkor kapott revolveréhez, mikor a katona már ott állott, közvetlenül mellette, rátámaszkodva a sövény másik oldalára. Ekkor ő is feltérdelt, és revolverét amannak szegezte. A baka nyugodtan fogta fegyverét, és hibátlan franciasággal, udvarias és nyugodt hangon megkérdezte, hogy ő-e ennek a szakasznak parancsnoka. Hogy ámulatában nem tudott válaszolni, bár maga is jól beszél franciául, a baka bátorító kézmozdulatot tett, és szorul szóra a következőket mondta:

- Zászlós úr, szedje össze embereit, vonuljon vissza, és jelentse, hogy Telma Titusz felszólította az itt harcoló orosz hadtestet, ürítse ki azonnal hadállásait, rakja le fegyverét, és szállásolja el magát Kolmban.

Sztrogoff zászlós, most már meggyőződve róla, hogy bolonddal van dolga, ekkor még mindig nem használta revolverét, hanem intett a mellette heverő altisztnek, hogy fegyverezze le az őrültet. A káplár, nem nagy barátja a teketóriának, puskáját megfordítva ugrott egyet előre, és vállba kólintotta - a baka láthatóan megrendült, - a következő pillanatban azonban pisztolyt rántott, és egyetlen lövéssel leterítette az ő káplárját, aki előtte bukott le, a sövény mellé.

Ekkor végre felocsúdott a zászlós - nagyon kiemelkedni nem lehetett, mert odaátról hevesen tüzeltek -, csak karját dugta ki, megragadta az őrültet, és lerántotta a sövényre: egyidejűen fejének tartva a revolvert, elsütötte. Bizonyos benne, hogy jól talált, mert az őrült élettelenül rogyott le azonnal - és itt Sztrogoff zászlós először jegyzi meg a lila lángot; azt mondja, egy pillanattal utóbb látta, a baka feje fölött, olyan volt, mint egy villamos kisülés, talán sziszegett is.

Ezt különben nem állítja határozottan. Annyi bizonyos, hogy a következő pillanatban ugyanaz a lila láng megjelent az előtte heverő káplár fején is - az ő lelőtt káplárja felugrott, és arccal fordult feléje. Ő először persze úgy vette, hogy a káplár nem halt meg, talán meg se sebesült, csak cselből vágódott hanyatt - becsületére állítja, hogy ugyanaz a káplár volt, a jól ismert arcát látta, fölötte az ő legénységük sapkájával. Azt kellett hinnie, hogy álmodik, mikor a káplár szájából ugyanazzal a franciasággal, csak mélyebb hangon szólt ugyanaz az őrület.

- Ne bolondozzon, zászlós úr, nem vagyok tréfás kedvemben. Elég volt az öldöklésből - takarodjék vissza, és jelentse, hogy Telma Titusz megérkezett.

Abban a hitben, hogy az ő káplárja is megőrült, de már maga is közel az őrülethez, Sztrogoff zászlós csitítani próbálta az embert: de az egészen közel jött, és megfogta az ő kabátgombját.

- Nem érti, amit mondok? - szólt határozottan.

Ekkor dühében és kétségbeesésében hangosan kiáltott: egy páran, a közel heverő katonák közül felugrottak, és bukdácsolva, lesunyt fejjel odacsődültek.

- Fogjátok le... lőjétek le... - lihegte a zászlós, és próbálta ellökni magától a káplárt. Néhányan rá is vetették magukat - a káplár két kézzel lökdöste magáról a legényeket, és közben - ezt többen állítják - hahotázott, mint mikor valakit csiklandoznak.

Az egyik katona bajonettjét lekapta fegyveréről, és mellbe szúrta a káplárt - a káplár térdre, aztán arcra bukott. Most néhány pillanatig lihegve és vadul álltak mindnyájan, néhányan visszahúzódtak, de már ekkor mindenki érezte, hogy ezzel még nincs vége a dolognak, és hogy itt valami álomszerű varázslat dühöng: a lila láng újból megjelent, ugrált - egy pillanat múlva a zászlós leesett, valaki gáncsot vetett neki. Felpillantva, az ellenséges baka állt fölötte, nevetett, és az öklét mutogatta. Tisztán látta a fejét, a homlokból vér csurgott, abból a sebből, amit két perccel ezelőtt ő maga ütött rajta, revolverével.

Ami ezután következett, arra úgy emlékezik, mint valami őrületes lázálomra - mint valami illusztrációra, amin holmi tébolyodott futurista festő Dante Poklát elképzeli: ferde és kancsal vonalakban, torz mozdulatok közt. Néhányan hangosan kiáltoztak - békaugrásokban ott termett két katona, lövöldöztek az ellenséges bakára, aki az egyiket leszúrta -, a másik őt ütötte fejbe, a baka leesett, de abban a percben felállt a másik, akit leszúrt, és saját pajtásának esve lerántotta a földre. Közben kattogva muzsikált túlnan a gépfegyver, a katonák elvesztették fejüket, felálltak, csomóba gomolyodtak - öt... tíz... tizenöt elesett... egy halott legurult a lejtőn, de rögtön felugrott helyette egy másik, nekirontott az élőknek, és szurkálni kezdett. A lila láng hol itt, hol ott villant fel, és rekedt kacagás hallatszott, hol mély, hol magas hangon: a legfurcsább pedig az volt, hogy a katonák egymással verekedtek, tépték és marcangolták egymást - néha harmincan nekiestek egynek, tussal verték a fejét, torkába haraptak, kitépték a karját, a fején tapostak, szétnyomták, mint egy bogarat - de már a következő percben más helyen gomolyogtak össze ugyanígy, egy másik fölött, aki hátulról nekiugrott, és nyakszirten szúrta azt, akivel még előbb véres szájjal és acsarkodva együtt tépett egy harmadikat. Aztán ugatás és hörgés sikongott: a gépfegyver hangja erősbödött, nagy fekete foltok potyogtak szerte, a gomoly szétnyílt, szétterült, és fegyvert, csákót dobálva rohant lefelé a lejtőn, aki még élt.

Túlnan pedig, az árokból szabályos vonalban emelkedett ki az ellenséges raj: hurrá, hurrá, zengett messziről, és az egész kacskaringós, földszürke kígyó megindult feléjük.

Ezt már úgy látta, mintha valahonnan, a magasból nézné: az egész dolog olyanformán hatott rá (hónapok múlva magához térve, a kórházban mondotta így, még mindig fuldokolva a nevetés görcsében), mintha valami képtelen bábszínház ugrálna a szeme előtt, merev drótbabákkal, amik elesnek, megint fölállnak, leszakad a fejük, és a levegőbe ugorva tovább verekesznek, tízével eltűnnek a süllyesztőben, hogy fejjel lefelé és torz fintorokat vágva, kezek és lábak nélkül újból leugráljanak a zsinórpadlásról. Arról tud még, hogy példátlanul tréfás érzés volt, és ekkor kezdett el hahotázva kacagni, ahogy csak gyerekkorában kacagott - aztán elájult.

III

Érdekes, hogy még a kolmi visszavonulás után is alig volt, aki hitt volna Telma Titusz létezésében. Az igaz, hogy a hivatalos körök makacsul tartózkodtak attól, hogy bizonyos kézenfekvő tényeket elismerjenek. A harmadik hadtest valóban kiürítette állásait, és új védelmi vonalra húzódott vissza Kolm mögött: de a hivatalos jelentések csak a megszokott stratégiai terminusokban számoltak be a visszavonulás okairól. A lapok zavaros cikkeiből semmit megérteni nem lehetett: a szemtanúk szavaiból pedig nem volt mód kiokosodni - rengeteg ember esküdött rá, hogy látta Telma Tituszt, és beszélt vele, de mindegyik homlokegyenest különböző személyleírást adott: márpedig a tömeg fantáziája, egy névről lévén szó, csak egy személyben tudta volna ezt a nevet érzékelni. A haditudósítók jelentései ilyen címek alatt "A kolmi pánik" vagy "A kolmi tömegőrület" - hóbortos agyrémek leírásának tűntek -, zavaros dulakodásokról volt szó, váratlanul megfutamodó tömegekről. És Telma Titusz mindenütt ott volt és mindenütt másképpen - hol egy pap állította magáról, hogy ő az, hol valami öreg ember, hol egy tiszt, hol olyan emberek, akik nem tudták igazolni magukat.

Legsikeresebben látszólag az idegorvosok próbálták megoldani a problémát, és felfogásuk sokáig tartotta magát. Egy új idegbetegségről van szó egyszerűen, mondták, és fölényesen legyintettek, és fölényesen mosolyogtak a zavaros és rémült kombinációkon. A természetben nincsen ugrás, és a tudomány nem ismer csodát. Az emberek zaklatott életmódja teremtette ezt az új betegséget, sőt még csak nem is új dolog, effajta tömeghisztéria gyakran előfordult már. A "telmaizmus" vagy "telmamánia" sokáig divatos orvosi műszóként szerepelt: idegorvosok rengeteg adatot hoztak fel, hogy a legkülönbözőbb társadalmi osztály egyedeiben milyen diszpozíciók mellett és milyen tünetek között lép fel ez a betegség. A varsói tébolydában legalább nyolc ízben kezeltek ilyen beteget - mind a nyolc meghalt, megölte magát, de Telma Titusz élt.

Aztán valaki kisütötte, hogy a spiritiszta társaságok misztifikációjáról van szó. Ez az elmélet homályosabb, de talán éppen azért tetszetősebb volt: abban az időben, bizonyos amerikai tudósok kísérletei következtében éppen megint aktuális volt a spiritizmus. Az inkarnáció, materializáció fogalmak népszerűbbek voltak, mint valaha, és tagadhatatlan, hogy Telma Titusz elejtett szavaiból effajta célzások nem hiányoztak. Közel feküdt a feltevés, hogy Amerika propagandát akar csinálni holmi új vallásnak, amit könnyebben összeegyeztethet nemzetközi politikájával, mint az Óvilág humanista kereszténységét. Amerika - kiáltoztak a szabadkőművesek - ki akarja bérelni, és meg akarja fojtani Európát: nemcsak búzáját és marháját tukmálja reánk, nem elégszik meg vele, hogy kisajátítsa a muníciószállítást, méregpoharat adjon a kezünkbe, hogy megöljük magunkat, s tegyük meg őt általános örökösnek - most már a vallást is ő akarja nekünk szállítani, gonosz, álszent hitet, mely azt szuggerálja nekünk, hogy mondjunk le az életről, mert nem vesztünk vele semmit.

Mindennek persze varázsütésre el kellett múlnia, mikor október harmincegyedikén, évfordulóján ama nevezetes napnak, mikor Luther Márton a wittenbergi székesegyház falára a reformáció 95 tételét kiakasztotta: megjelent Telma Titusz ötven pontban összefoglalt kiáltványa a londoni parlament kapuján.

Mindenki ismeri a pontok tartalmát. Az általános rész után, mely az egyén jelentőségéről, a szabadnak született ember jogairól szól, s néhány meglepően egyszerű érvvel kimutatja, hogy milyen gyermekes s mégis rettentő tévedés áldozata a tömeg, mely pedig csupa egyénből áll: Telma Titusz felszólítja a kormányok képviselőit, hogy Antwerpenben gyűljenek össze konferenciára, ahol megfelelő alakban meg fog jelenni közöttük. Ezután nem lázadó gyűlölettel, de szelíd és nyugodt határozottsággal név szerint megnevezi azokat a férfiakat, akik jól ismerik a tömeg halálos tévedését, de gonoszságból vagy ostobaságból még inkább taszítják az örvény felé. Ezeket felszólítja, hogy haladéktalanul hagyják el azokat az állásokat, mely nekik végrehajtó hatalmat biztosít, "mert különben én, Telma Titusz, fűben és fában és kőben, élőkben és halottakban, kénytelen vagyok kiirtani őket".

Az egész elaborátum ama művek elemi erejével hatott, melyeknek hatását az adja, hogy a bennük foglalt gondolatokat mindenki gondolta már, és mindenki tudta, csak valami csodálatos gátlás miatt senki nem mondta még ki: illetve senki nem vette észre, hogy ezt ki lehet mondani, abban a hitben, hogy ezt más nem értené meg.

A rendőrség persze nem sokat elmélkedett a kiáltvány irodalmi értékén. Nyilvánvalónak tetszett, hogy egy anarchista-társaság dolgozik: a kiáltvány két héten át mindennap megjelent a kapun, minden ellenőrzés hiábavalónak bizonyult. Először egy munkás ragasztotta ki, áttörve a rendőrkordont, leütve egy-két őrszemet - a munkást lecsukták, de aznap éjjel meghalt a börtönben, és másnap egy öregasszony jelent meg, akit szintén lecsuktak. A Telmamánia különben kitört az őrség között - volt eset, hogy maga a kirendelt katona ragasztotta ki a kiáltványt -, az őrség nagy részét idegklinikákra és tébolydába kellett szállítani, mert képtelen agyrémeket fecsegtek: az egyik látta, hogy egy varjú szállt le a kapura, csőrében a kiáltvánnyal - ő rálőtt, a varjú leesett, de már néhány perc múlva ott termett egy másik.

Így álltak a dolgok, mikor november harmadikán az emlékezetes hármas merénylet bekövetkezett. A kiáltványban proskribált egyik államférfit egy munkás ölte meg, a másik kettőt egy és ugyanaz a katona. Mindhárom Telma Titusznak vallotta magát - kettőt kivégeztek, a harmadik elmenekült.

Ebben az időben olyan volt már a hangulat, hogy csak halálos fenyegetéssel lehetett rábírni a zsoldoskatonákat vagy bárkit, akit használni kellett, hogy részt vegyen bármiféle állami rendszabály végrehajtásában, mely a Telma-üggyel valamiképpen összefüggött.

IV

- Az elnök úrral akar beszélni - mondta a titkár.

A kabinetiroda főnöke még mindig nem értette.

- Az Egyesült Államok elnökével akar beszélni - hogy megy ez? Be van jelentve a látogatás? Kaptunk mi értesítést?

A titkár vállát vonogatta. Igen nagy zavar kínlódott az arcán.

- Hát mi az? Ki az? - sürgette türelmetlenül a főnök.

- Az ördög vigye el - tört ki kétségbeesetten a titkár -, ha nem tudnám, hogy Lincoln minisztert három hete meggyilkolták: hát azt mondanám, hogy ő az.

- Maga megbolondult.

- Nézze meg a főnök úr.

- Hm. Majd átmegyek.

A hall egyik bőrpamlagán ott ült az az ember, aki beszélni akart az Egyesült Államok elnökével. A kabinetiroda főnöke megdörzsölte a szemét, aztán erőlködve nyitogatta megint - az ördög játszik vele, hiszen ez Lincoln! Egy pillanatra tótágast állt az esze, a másik pillanatban azt mondta magának, te szamár, hát persze, hiszen nem is ölték meg, ezt te csak úgy álmodtad. A harmadik pillanatban már előzékenyen mosolygott.

- Tudja már az elnök úr, hogy excellenciád a Fehér Házban van?

- Azt hiszem, tudja - mosolygott nyugodtan Lincoln.

- Azonnal felismertem excellenciádat.

Minden olyan gyorsan ment, mire az elnök úrnak telefonáltak, már egy titkár be is vezette a vendéget az ő dolgozószobájába.

A köztársaság elnöke föltette a szemüvegét, megint levette, aztán megint föltette. Aztán azt mondta: "Damned!" Aztán elvörösödött. Aztán hátracsapta a fejét.

- Na, hát maguk furcsa vicceket csinálnak, Lincoln: very strange jokes. Olyat már hallottam, hogy politikából elhallgatják Szolimán halálát, viaszbábut mutatva a népnek - de hogy halálhírét keltsék, mikor még él -, na, ebből valami nagy dolog lesz. Beszéljen, Lincoln!

Az idegen mosolygott.

- Nem Lincoln vagyok. Lincoln meghalt - mondta csendesen -, Telma Titusz beszél, elnök úr.

Az elnök a nyakkendőjéhez nyúlt, azon babrált. Aztán hátrált, az asztalig, és ott keresgélt, szemüvege kancsalul csillogott az idegen felé.

- Üljön le, elnök úr. Ne féljen.

Legyintett a kezével, látván az öreg ember reszkető ujjait, a csengő felé tapogatva.

- Hagyja el, ne hívjon be senkit. Minek a fölösleges verekedés? Elégben volt részem fél év alatt, elhiheti. Majd mutatok egypár kunsztot, azzal megelégszik, reménylem - aztán beszélgethetünk.

- Lincoln - igazán maga az... vagy... nem értem...

- Kérem, üljön le, elnök úr. Mindent meg fog érteni azonnal. Majd egy kis papírt vesz onnan az íróasztalról, és lejegyzi, amiket mondtam, amiket ma önnel beszélni fogok. Igen - de nagyon kérem, hagyja azt a csengőt (és Lincoln szeme felvillant, hangja pedig bosszús lett), mert rosszul jár. Emlékezzék a Telma-esetekre! Emlékezzék Lincolnra, akinek az arcát itt látja maga előtt!

Az elnök levegő után kapott: kiáltani akart.

- Eh! ostoba ember! Hát nem érti, hogy engem nem lehet megölni? Lincolnt lehetett, idenézzen (és feltépve ingét, mellét mutatta, melyben mély lyuk tátongott), ezt én csináltam, Telma Titusz. Hát most válasszon, nincs időm: akar-e meghallgatni, vagy fel akar fordulni maga is, mint a többi. Mégis képtelenség, hogy csak úgy higgyék el nekem az emberek, hogy megölhetem mindegyiket - ha igazán meg is ölöm mindegyiket.

Az elnök leült.

- No várjon - mondta nyugodtabban Telma Titusz -, majd mutatok kunsztot, hogy megnyugtassam. Gyerekek vagytok még mindig, csodát akartok látni.

Fölállt, a falhoz közeledett - egy kiterjesztett szárnyú albatrosz kitömött teste ágaskodott állványán. Telma Titusz kezével érintette, lila láng villant fel, az albatrosz megrázkódott, és csapkodni kezdett szárnyaival.

- Hihetetlen - mondta Telma Titusz néhány perccel utóbb, mikor az elnök kicsit magához tért, és figyelni tudott rá -, hihetetlen, mennyire nem látnak túl az orrukon a legkitűnőbb gondolkodók. Ugyanazt a megnyilatkozást tapasztalván különböző testekben, nem jut eszükbe, hogy egységes okot keressenek. Fél éve bosszankodom a Telma-vitákon, és várom, hogy akadjon valaki, aki megközelíti a valóságot - nem, még mindig a tömeghisztériánál tartanak. Galileinek, Newtonnak, Voltának értelmesebb kortársai voltak, elnök úr, mint nekem. Ön tátott szájjal mered rám, és kurtákat lélegzik, elnök úr - ez minden hatás, amit felfedezésemmel eddig el tudtam érni. Nincs hát ember, aki álmélkodás helyett tenyerébe hajtsa homlokát, s néhány percig intenzíven gondolkodjék?

- Én... én gondolkodom... - mondta az elnök... és tehetetlenül fordította ki tenyerét.

- Dehogy gondolkodik. Kétségbeesetten kapkod gondolatok után, amik közt fölnevelték, amiket készen kapott - és persze nem talál köztük megfelelőt. Világszemléletet csak az elején lehet kezdeni, mindenkinek újra el kell kezdeni, ha meg akarja érteni a világot. Azt hiszi, Descartes ostobaságból vagy műveletlenségből kezdte el rendszerét ott, hogy az önmaga létében is kételkedett - vagy mert nem olvasott elég bölcselkedést, melyeknek írója abban sem kételkedett, hogy a lét rejtélyét sikerült megoldania? Ha Volta olyan művelt és okos ember, mint a ti materialista tudományotok nagyszerű oszlopai: a rángatózó békacomb láttán harminc vastag könyv jut eszébe a fiziológia tudósaitól: talán kisüti, hogy a békacombnak külön lelke van - és a mennydörgős mennykőt még ma is istennyilának nevezné a tudomány. Hála istennek, elég naiv és elég tehetséges volt ahhoz, hogy a saját fejét szedje elő, és eltűnődjön rajta, hogy a dolgok összefüggését nemcsak lóugrás szerint lehet megtalálni.

- Már kezdtétek sejteni, hogy a földgolyót mégsem elefánt tartja a hátán: de a "földöntúli," a "transzcendens", a "metafizikus" szavakkal éppoly könnyedén dobálóztatok, mint annak előtte. Hány milliószor mondták ki a "lélek" meg az "életerő" szavakat, míg Telma Titusz meg nem érkezett, hogy egy napon úgy álljon meg e szavak előtt, mint Newton, aki tizenhat éves korában elkezdett csodálkozni egy almán, amit eleresztettek a levegőben, mire az alma habozás nélkül megindult egy bizonyos irányban. Hatezer évig senki se csodálkozott ezen, mert valaki kitalálta ezt a szót, hogy "leesik", és hatezer éven át megnyugodva és örömmel, hogy nem kell tovább gondolkodnia, mindenki elégedetten bólintott "hja persze, leesik".

- Beszéltetek a lélek tulajdonságairól, szeretetről, vonzalomról - még halhatatlanságról is beszéltetek, mert mégiscsak orrotokra csapott a hullaszag s a rohadt hús még foszforeszkált is. Nagy nehezen rájöttetek hát, hogy itt mégiscsak van valami feltűnő és valami, ami valamihez hasonlít - párezer évig törtétek a fejeteket, és végre kisütötték az "életenergia" szót, és akkor megint megbékéltetek, mint aki jól végezte dolgát. Aztán kezdtetek keresni, mint a szórakozott tanár, aki nem találja a szemüvegét, mert az orrán van. Hogy hol van, hogy hol van, az bizonyos, hogy valahol van. Itt járt pedig valahol, kerekecske, gombocska, erre szaladt a nyulacska - így játszottatok, a felboncolt hulla hátgerincén -, persze hogy erre szaladt, hiszen otthagyta a nyomát: hőt, fényt, amit máshonnan volt szerencsétek ismerni. De mindez mit sem ért, mert csak szemeteket és fületeket használtátok - s nem jöttetek rá, hogy látottak és hallottak után be kell hunyni a szemet és fület ahhoz, hogy az igazságot megismerjétek: az igazság ugyanis belül van. Mert a vadember is látja, hogy a lecsapó villám éppen úgy felgyújtja a házfedelét, mint ahogy ő gyújtja meg a rőzsét - de a villámot azért tovább is istennek tartja, és egy Volta kell hozzá, hogy eltűnődjön a rokon tüneteken.

- És egy új Volta kellett hozzá, hogy az életerőt, a lelket ott keresse, ahol hozzá lehet férni: saját magában. Ezt az erőt odakünt, a külső világban, csak más erőkre felbontva látom, mint a vadember a villám felbomlott erejét: fényt és hőt - mozdulatban, dinamikus hatásokban. A kérdés tehát az, van-e mód rá, hogy felbontatlan formájában kezembe kerüljön ez az erő - mert ha igen, közeget találhatok neki, és dolgozhatok és kísérletezhetek vele, kocsiba foghatom, és gépet hajthatok az ő erejével, és áthelyezhetem és megakadályozhatom, hogy felbomoljon és szétszakadjon, más erőkké - amit úgy hívunk: halál.

- Minden, ami lehetséges, a természetben meg is van - halvány és ködös, primitív körvonalakban néha, de megvan. Csak fel kell ismerni a tünetek jelentőségét. Rendes körülmények között a halálban felbomlik a lélek, az életerő - de voltak már kivételes esetek, ahol egy ideig még a halál után is egészben maradt ez az erő. Ezekkel az esetekkel foglalkozott a spiritizmus, de persze merőben elhibázott szemlélettel, hibás rendszerrel magyarázta a tüneteket. Hóbortos, gyermekes legendákat szőtt a letagadhatatlan jelenségek köré - mert a materializáció, elnök úr, csakugyan megtörtént néhányszor, már előttem is: sajnos, a spiritiszták megkótyagosodtak attól, amit láttak, s vakmerően kombináltak tovább - összezavarva empíriát, intuíciót - tudományt és hitet, mint az alkimisták hajdanában.

- De a zavaros, ostoba alkímiából kémia lett - és a spiritizmus után el kellett következnie az új tudománynak. Mindannak, amit a természet produkál itt a Földön, itt a Földön vannak meg az eszközei, és nem lehet akadálya annak, hogy az ember megtalálja ezeket az eszközöket, s végrehajtsa velük tudattal és akarattal azt, amire a természet használja őket. Efelől nem is szabadott kételkedni - egy baj volt csak, hogy a lehetőségek végtelen sorozatában kutatva, talán sok ezer évig kellett volna kísérleteznünk, míg a megfelelő eszközre rábukkan a kezünk.

- Ebből a szempontból tekintve, elismerem, nem voltam magam se más, mint egy szerencsés alkimista, egy Schwarz Bertold, aki aranyat keresett, és puskaport talált. Bevallom, a megtartható lélek teóriája később következett - mint ahogy mindig történik, egy véletlen felfedezés előzte meg a tudományt. Enélkül talán ezer év múlva találkoztunk volna, elnök úr.

- A felfedezésről most nem beszélek. Engem most - ugye, ez érthető - egyetlen dolog érdekel és foglalkoztat: az a konzekvencia, ami felfedezésemből és a bátran végrehajtott alkalmazásból rám következett: hogy íme, élek, én vagyok az, Telma Titusz, most a meggyilkolt Lincoln miniszter testében, tegnap egy munkáséban, tegnapelőtt egy lemészárolt katona agyában - holnap talán egy elhullott paripa testét öltve magamra -, de mindenütt, kőben és fában, én, én, Telma Titusz, a megölhetetlen lélek, kinek érintésétől megmozdulnak a kövek, és a halottak feltámadnak.

- Elnök úr! felfedezésem jelentőségét még magam sem ismerem, mert nem próbálhattam még ki minden vonatkozásban és minden más erővel szemben az én erőmet. Ehhez sok idő kell még. De egy már most is bizonyos, fél év alatt elégszer bebizonyíthattam magamnak és másoknak: az, hogy engem el nem pusztíthat, meg nem ölhet anyaszült ember vagy állat ezen a Földön - és ön, az emberi jog ismerője, jól tudja, mit jelent ez: azt jelenti, hogy én viszont büntetlenül ölhetek meg és pusztíthatok el bárkit, akit akarok. Több bizonyíték, remélem, nem kell, mint amennyit eddig nyújtottam - gondoljon Kolmra, gondoljon londoni kiáltványomra, gondoljon Lincolnra és a többiekre. Telma Titusz, mint ahogy szemeivel láthatta, és füleivel hallhatta, nem tömegőrület és nem betegség - Telma Titusz egyetlen ember, aki testét úgy és annyiszor válthatja, mint ön az ingét - akit ha megölnek, annyi történt csak vele, mintha önről lerántották volna az inget. Mindezek után pedig - látva a kézzelfogható tényeket, felteszem a kérdést, elnök úr: hiszi-e, vagy sem - érti-e vagy sem, amit elmondottam? S ha igen - hajlandó-e tárgyalni velem?

V

Az elnök arcába visszatért a vér, és a szeme már mosolygott. Még reszketett kicsit a keze, de ez már az a friss, egészséges izgalom volt, ami nagy politikai harcok, választások, ultimátumok, diplomáciai tárgyalások előtt jelentkezett nála.

- Hiszek vagy nem hiszek mindebben, amit elmondott - hihetek-e vagy sem: az, kedves Lincoln, aki magát Telma Titusznak nevezi, lényegében mindegy. Aminthogy nem fontos az sem, hogy Isten és a Megváltó létében hitt-e Konstantin, amikor, belátván, hogy az új tan hívei eléggé megszaporodtak ahhoz, hogy hadsereget lehet szervezni belőlük: igen okosan és helyesen és kitűnő államférfiúi ösztönnek engedve, felvette a keresztény hitet. Ön, kedves Telma Titusz, az egzakt emberi tudás és megismerés katedrájáról alaposan megleckéztetett engem az imént - engedje meg, hogy én most a politika katedrájáról visszaadjam a leckét, és biztosítsam önt, hogy ehhez a kérdéshez ön éppoly kevéssé ért, mint én azokhoz az érdekes ismerettani problémákhoz, amiket fejtegetni szíves volt. Kérem, várjon, még nem fejeztem be - sejtem, mit akar mondani. Hogy ezt az állítást kockáztattam, az semmiképpen nem jelenti, mintha én lehetetlennek tartanám, amit ön közölt velem. Becsületszavamra állítom, azt sem tartom lehetetlennek, hogy ön maga Jézus Krisztus, vagy a hússá és vérré vált Ige. De ez véleményemen keveset változtat - mert ha maga az Úristen állna itt előttem, hiteles okmányokkal igazolva személyazonosságát, akkor is azt mondanám: atyám, tisztellek és imádlak téged, de a politikához te nem értesz. Hogy a világot te teremtetted, azt elhiszem, ha be tudod bizonyítani - én ahhoz nem értek: de a politikához meg te nem értesz: te, aki mindenhatónak mondod magad, holott mindjárt mondok neked valamit, amit nem tudsz: kicsinyes és gonosz és hitetlen nem tudsz lenni.

- Nem az a fontos tehát, kedves Telma Titusz, elhiszem-e a Telma-kérdésnek ezt a - bevallom - meglepő magyarázatát: hanem az, tudomásul veszem-e a tényeket, és mennyire becsülöm őket. Nos: már előre kijelenthetem, hogy a tényeket igenis tudomásul veszem, jelentőségüket elismerem - amivel már feleltem is kérdésére, hogy hajlandó vagyok-e tárgyalni önnel. Hát persze hogy hajlandó vagyok. Mikor a Telma-ügy első híreit (megbízható leírásban, nyugodt lehet) közölték velem, magam is azt hittem, hogy múló zavarokról van szó és az a fakír, aki ezeket a szemfényvesztő csodákat csinálja, majd csak visszamegy Elő-Indiába. De ami azután következett, már kezdte sejtetni velem, hogy itt olyasvalami indul, amit akarva, nem akarva, tudomásul kell majd vegyenek a hatalmak. És most, hogy saját szememmel látom azt, amiről ezer forrásból összevágó és megegyező jelentést kaptam - most kijelenthetem önnek, Telma Titusz, hogy nézetem szerint a kereszténység fellépése óta ilyen nagyszabású mozgalmat és változást nem tapasztalt az emberiség. Én nem tudom, igazán felfedezett-e ön valamit, vagy csak grandiózus hipnotizőr-e ön - nem is fontos ez nekem. Én látom a megmozgatott tömegeket, amiket ön mozdított meg - látom a fegyvereket, amiket kezökbe adhat, és elismerem, hogy e fegyverek ellen e percben még nem tudok védelmet - látom ezt, és hajlandó vagyok önnel tárgyalni, mint ahogy Konstantin tárgyalt Krisztus papjaival. Hajlandó vagyok tárgyalni, és felszólítom önt közös megegyezésre és közös munkára, Telma Titusz - s ha ön szükségesnek látja a kiegyezés szempontjából, én természetesen felveszem a Telma-hitet, s gondoskodni fogok róla, hogy ezt a hitet államvallássá tehessük idővel. Halljam hát az ön feltételeit.

Telma Titusz hosszas szünet után, vontatottan kezdett el beszélni.

- Londoni kiáltványomat olvasta elnök úr - ismeri hát világnézetemet. Amit ön a politikáról beszélt, az engem nem érdekel. Az az érzés, amivel én az emberi fajtára gondolok, nem hasonlít politikához - de vallási vagy filozófiai erkölcshöz se hasonlít. Ezen már túl vagyok. Amihez ez az érzés legközelebb áll, az valami, amit általában esztétikának neveznek s aminek igen kevés szerepet adtak az emberiség sorsát mozgató tényezők között. Nagyon röviden elmondhatom érzésemet. Én az életet szépnek tartom, elnök úr, a halált pedig csúnyának. Ennyi az egész. Az önök politikája, az önök filozófiája, az önök etikája mind a halál szolgálatában állott eddig. Nem a nagy tömegek sorsában felolvadó krisztusi altruizmus az, ami engem, ki véletlenül adódott hatalmamnál fogva gonosztevője és gyilkosa éppúgy lehetnék az emberiségnek, mint megváltója és jóltevője - ami engem arról győzött meg, hogy az élet pártjára álljak, és kívánjam, hogy annyi ember éljen szépen és jól, amennyi csak tud. A lelkem összhangját és nyugalmát így találhatom csak meg - ennyi az egész. Kívánom hát az emberiség életét és boldogulását - és nem kívánok halált látni és pusztulást és visszafejlődést. Nem kívánom a háborút, elnök úr, mert jelenlétem teljesen fölöslegessé teszi. Most, hogy itt élek a Földön, nem használhatják önök azt a hazug dogmát, hogy szükség van a háborúra, mert anélkül csak nagyobb nyomort és méltatlanságot cselekedne az önkény és hatalmi erőszak. Itt vagyok én, egymagamban a gonoszság ellen, hogy kettétörjem erejét - itt vagyok én, a rend és törvény, hogy biztosítsam a jók és okosak és szépek életét a csúnyák, rosszak és ostobák ellen. Nem vettétek még észre magatokban az ösztönt, mely nemcsak a kártékony rovart pusztítja - de a csúnyát és undorítót is? Ami rút és formátlan, annak éppoly kevéssé van joga az élethez, mint a rossznak és kártékonynak - ami különben egy és ugyanaz. Íme, az én etikám. Nem kell háború, fölösleges. A megoldás nagyon egyszerű, elnök úr. Egész programomat majd az antwerpeni konferencián mondom el - önhöz, elnök úr, azért jöttem, hogy egyelőre ennyit közöljek: Amerika beszünteti a muníciószállítást, minden vonalon és haladék nélkül - a már elindult hajókat szikratávíróval visszarendeli, a felhalmozott anyagot megjelölt helyen elraktározza, és bevárja a továbbiakat.

VI

A muníciószállítás beszüntetése nem érte meglepetésként a világot. Amerika diplomáciai okokkal védekezett, és kereskedelmi szerződésekkel fedezte magát. Hivatalosan a Telma-kérdés nem szerepelt - egyetlen nyilatkozatban vagy szerződésben sem fordult elő a Telma név. A hívők, kiknek ekkor már jelentékeny volt a számuk, maguk se viselték a Telma nevet, megelégedtek a parlamentben szentesített törvénnyel, mely türelmi alapon biztosította az új szekta érvényesülését, megvédte az üldözéstől, s megengedte, hogy tételeit szabadon terjessze.

Az a lassú és közelről észrevehetetlen erjedés volt az, mely a világot gyökeresen átalakító eseményekre jellemző - s mely ma is folyamatban van még. Külső formájában mintha nem is változott volna meg a világ: maradtak az államformák, a társadalmi szerződések - minden úgy bonyolódott le, mintha a meglevő törvények értelmében szükségszerű egymásutánban történnének az események - a világ tragédiájának deus ex machináját, Telma Tituszt, elmés és ügyes rendezők úgy elkasírozták, mintha egyike volna a normális szereplőknek, maga is a végzet kezében - s ha Telma Titusz igazán létezett, fel kell tenni, hogy nem volt ellenére ez a rendezés, mert hiszen módjában lett volna tiltakozni ellene.

Ilyen körülmények között simán és zökkenő nélkül folyt le az antwerpeni konferencia, amelynek szükségességét bőségesen megokolták az arravaló diplomaták. Az új név, Müller gróf neve, melynek csengésére már a konferencia előtt gondosan előkészítették a füleket, ügyesen elsiklott a többi név között, s a jegyzőkönyvekből nem derült ki, hogy minden kérdésben ez az ember mondta ki a döntő szót, aki ezt a nevet viselte hivatalosan.

A békekötést követő hágai szerződést persze már nem lehetett olyan formában feltüntetni, mintha a nagyhatalmak már régen készültek volna erre, s egyöntetű felfogás előzte volna meg a legnagyobb szabású egyezményt, amit valaha kultúrállamok közös akarattal aláírtak. Néhány hatalmas embernek buknia kellett, néhány rendszernek végleg megszűnnie - s azoknak a szervezeteknek és intézményeknek bukása, melyeket sok ezer éven át magasra épített a kényszer és a hatalom, bizony nem történhetett dörgő és rengő falak recsegése és hatalmas porfelhő nélkül.

De kiderült, hogy a világ rosszul ismerte önmagát, mikor nem tudta testét elképzelni e függelékek nélkül, s kiderült, hogy az embernek nincs szüksége a kardra, amit úgy tekintett már, mint harmadik kezét.

A kikötött három hónap elteltével megindultak hát hajók és vonatok, országok belsejéből, sötét hegyek mögül, folyók szűk medrén át - megindultak a szabad tengerek felé, s lerakták a parton terhüket. Hegyek halmozódtak fel puskaporból, s e hegyeket árkokon keresztül levezették a tenger fenekére. Hidak és mólók nyúltak a vízbe, az érkező vagonok rászaladtak a mólóra, s tartályaikból a puskaport egyenesen belefordították a vízbe. A gyárak két hónapra felfüggesztették üzemüket, hogy fel tudják dolgozni az anyagot: szünetlenül dörögtek a vashidak, melyeken ágyúk, aknavetők, fegyverek rohantak a műhely felé, hogy ott szétszedjék s beolvasszák mindezt. A robbanó lövedékek milliárdjait heteken át szállították a vonatok, le-lerakva adagonkint a megjelölt pontokon - s fél év alatt ki volt robbantva az árka a világ legnagyobb csatornájának, az Internacionálénak.

VII

Asszonyom,

bocsásson meg, hogy tegnap nem voltam lent a strandon, de azt gondoltam, hogy talán kegyed se megy le, a tenger felől nagy felhők tűntek fel. A parkban ültem, és olvastam egész délután és tűnődtem. Holnap, ha szép idő lesz, s ha úgy tetszik, találkozhatunk.

Mesquin márki

Asszonyom,

talán igaza van, és jobb volna, ha elutaznék. De hiszen mindegy: a világ nem olyan nagy - Párizsban most vidám az élet, és jó volna ülni a páholy homályában s hallgatni őrült muzsikát - aminek nincsen teste. Olvasom, hogy a jövő héten felelevenítik Lohengrint, amit együtt hallgattunk a télen, de csak félig, mert kifutottam a páholyból. Udvariatlan voltam, de kegyed volt az oka, a maguk lehetetlen asszonyi logikája, amivel minden gondolatot vagy érzést spontán alkalmaznak arra, akivel éppen együtt vannak. Lohengrin rettenetes fájdalma, amivel otthagyja szerelmesét, mert az a családfája iránt érdeklődik, apropóul szolgált kegyednek arra, hogy megkérdezze tőlem, ki volt az anyám, és hogy milyen gyerek voltam, szőke vagy barna. Egyben megjegyezte, hogy nagyon szereti a gyerekeket, aztán még kombinálni is próbált, milyen lehettem tízéves koromban, még nevetett is, és azt mondta, hogyha akkor ismer, feltétlenül megcsókolt volna. Kedves, hogy észrevette, milyen hatással volt rám ez a csacsiság akkor, és azóta nem emleget ilyesfélét. Ha megígéri, hogy jól viseli magát, én is megígérem, hogy a legközelebb végighallgatjuk Lohengrint Párizsban.

Mesquin márki

Asszonyom,

nem tudom, miért ragaszkodik hozzá, hogy olyankor is írjak, mikor naponta beszélgethetünk. A hangulataim érdeklik kegyedet - nos, nincsen jó kedvem, amint azt elmúlt este nyilván észre is vette. Nincs okom elhallgatni, hogy Palló barátunk, akit különben tisztelek és becsülök, nem jó hatással van együttlétünkre, ha cinikus volnék, azt mondanám, hogy untat ez az ember a problémáival, rajongásával, csillogó szemeivel. Engem az ő spiritizmusa nem érdekel: ha pedig telmaizmusról beszélnek, a bőrömből szeretnék kibújni. Ostobaságnak tartom, hogy valaki ilyen komolyan vegyen valamit, amihez szükségképpen nem érthet, és ahol csak kombinációkra nyílik alkalom. Kegyedet az én véleményem is érdekli, esküszöm, nincs véleményem, Mesquin márki vagyok, a kegyed alázatos lovagja, és nem akarok más lenni. Az egész különben nyilvánvaló ostobaság, és kijelentem, hogy a hatéves világbékét olyan átmeneti stádiumnak tartom, mint amilyen mindegyik volt eddig, a történelemben. Telma kezét nem látom sehol, a leszerelés, a fegyverek beolvasztása, a puskapor elsüllyesztése mind csupa humbug. Biztosíthatom, azokban a körökben, ahol a magamfajta ember megfordul, megbízható értesüléseket lehet szerezni. Nos, örömmel közlöm kegyeddel és Palló barátjával, hogy a fegyverkezés titokban máris megkezdődött, és vidáman folyik világszerte. Palló nagyon kedves ember, és a mániája, hogy felfedezi Telma Tituszt, és kicsikarja tőle a titkot, nem veszedelmes. Nézetem szerint a kitűnő Telma Titusz nem hallgatna olyan mélyen, mint dinnye a fűben, ha nem volna az ő felfedezésének egy nagy hibája - az, hogy másra át nem ruházható, és el fog pusztulni vele együtt. De minek untatjuk egymást ezekkel - a nap ragyogóan süt, és a fjordok felől rejtelmesen szép fuvallatok szállanak a levegőben. Holnap!

Mesquin márki

Te őrült,

a hajad vörös és a tested oly rettenetesen fehér, mint a felhő. Nem viselem el, hogy a kezed felemeled, és ruhád visszaomlik válladra. Fuldoklom, a torkom kiszárad. Mit tettél, őrült? Elnyúltál a fűben, és behunytad a szemed, és két lábad csüggedten lecsüngött a parton, a víz fölé - és aranycipőd alatt két vízirózsa úszott a zöld vízen; a pukkanásig duzzadt, libegő szirmok elájultak, és lelküket, a vastag, nehéz illatot két elernyedt térded közé lehelték. Most elmegyek és elbúvok az erdőbe, mert őrült vagyok én is, mint te.

Mesquin

Szerelmem,

te sírsz és én elnémulok - és rettenetes félelem fog el, hogy nem bírom tovább, és mindent elmondok neked. Te nem tudod, honnan tértem én vissza hozzád. Hol jártam én, istenem - rettenetes volt elgondolni, mikor ott ültem és a kezedet fogtam. Iszonyú álom, amit ember még nem álmodott a Földön. Te sírsz, és én reszkető kezekkel nyúlok a szemed felé - szerelmem, ne sírj. Mit tegyek, hogy vigasztaljalak meg - mit tegyek veled, micsoda selyemmel takarjalak be -, miféle vizekben fürösszem minden muzsikánál szebb testedet, hogy olyan gyönyörben fürödj, amit asszony még nem ismert? Milyen legyek, hogy fellobogjon a szemed? Nem nyúlok többé hozzád, akarod?

Mondd meg, milyen legyek - elmegyek és visszajövök úgy, ahogy te akarod. Az én hajam sötét - akarod, hogy szőke legyen -, akarod, hogy holnap eljöjjek hozzád, tizenhat éves, szőke fiú, ifjú lovag, ki reszkető szájjal csókolja meg a kezed? Vagy jobb szeretnéd, ha napkelet királya szállna le előtted lováról, olajbarna arccal, marcona hős? Én megteszem. Rettentő izmú szerecsen atlétát akarsz-e - vagy kék szemű fríz tengerészt? Milyennek szeretnél?

Én oroszlán is tudok lenni, és ha tudom, hogy selyemlepled alatt megborzong fiatal vállad - eljövök éjszaka ablakod alá, és sárga sörényem megrázva bőgök a fekete ég felé. Nem - fekete eb leszek inkább, küszöbödre fekszem és vonítok - ott fekszem naphosszat, és megharapom a tolvajt, aki ott settenkedik házad körül, hogy ellopja a könnyű illatot, amit kilehelsz. Szereted a madarat? Szép tollú fácán leszek, és a kezedre szállok. Saskeselyű csap le feléd az égből, és meglegyinti arcod és felborzolja hajad.

Szerelmem, ne sírj. Egy szót szólj: és én mindezt megteszem.

Mesquin

Asszonyom,

durván hagytam ott, azt hiszem, meg is ütöttem. Csak most tudom összeszedni magam. Valami borzasztó történt velem, mikor - mikor azt mondta, hogy szeret. Ezt - ezt nem tudom magának elmagyarázni - nem is értené meg -, és én nem beszélhetek. Miért nem - miért nem hitt nekem - miért nem akarta, hogy ezerféle legyek - mért mondta, hogy senki nem kell magának, se napkeleti király, se kék szemű ifjú - se oroszlán, se eb, se saskeselyű -, hanem hogy én kellek, én!

Csudálkozott, hogy ezen mennyire felindultam, hiszen örülnöm kellene. Nem örülök, halálos düh és kétségbeesés forr bennem. Csak ennyit, hogy tudja: maga Mesquin márkit szereti, nem engem! Én nem vagyok Mesquin márki - érti már? -, Mesquin márki régen meghalt, és én gyűlölöm őt, az egyetlent, akit maga szeretni tud - és még egyszer megölném őt, a nyomorultat!

Asszony, vagy nem tudom mi,

hallgass rám - várj rám - figyelj. Ne szeresd Mesquin márkit - szeress engem. Te nevetsz, és azt kérded - hol vagyok hát én? Még nem tudom. Elvesztettem magam valahol, én ostoba, én szerencsétlen - Berlinben valahol, egy laboratóriumban, és nem tudom, hogy most hol lehetek. Eldobtam egy terhet, azt hittem, nincs rá szükségem - és most vadul verem Mesquin márki homlokát a falhoz, hogy megszabaduljak tőle, és megtaláljam az én testemet - megtaláljam és elhozzam neked: nézd, ez vagyok én, nézd az arcom, a kezem, nézd a szemem és szájam - ugye szebb, mint Mesquin márkié - ugye elfelejted őt, és engem fogsz szeretni ezentúl?

Utazom Berlinbe - várj rám.

És még egy papírszelet, kusza, őrült betűkkel, a tébolydában elpusztult Mesquin márki írásai közül:

...az én testem, az én egyetlen testem, amit a természet kölcsönadott nekem, hogy visszaadjam, nincs meg - elvesztettem. Sok év múlva eszembe jutott, Berlinbe mentem érte, de nem tudták nekem odaadni. Felástam a temetőt, és megtaláltam maradványait - eves és rohadt por, elbarnult csontok fölött - undor és kétségbeesés -, hogy vigyem el hozzá, hogy mutassam meg neki? Pedig ő csak a testemet tudná szeretni - a lelkem szabad és megfoghatatlan. Ez a lélek fáradt és szomorú - ez a lélek szereti őt, és hódol az ő teste előtt, és megadja magát. Ez a lélek fáradt és szomorú - elengedem őt békével, mint kisgyermek a léggömböt -, szálljon szét az űrben, és oszoljon fel elemeire... legyen belőle fény, mely az ő hajában bujkál - legyen belőle hő, mely ajkát megcsiklandozza... legyen belőle villám, melytől egy pillanatra behunyja szemét... és soha többé ne álljon össze lélekké, mely magát "én"-nek nevezte... És ennyiben maradjon a legenda.

*

Ezeket állítjuk lenni, mi, kik hiszünk az ezerarcú lélekben, s kiknek közössége hisz benne, hogy valamikor feltámad megint, s felfedezi előttünk titkát. Hiszünk benne, s keressük az ő nyomát, tudósok műveiben, műhelyek görebei közt, ahonnan útjára indult, s közölte velünk, hogy volt ember a Földön, ki látta közelről a természet arcát, melyet még eltakar előlünk - de ő bizonyság reá, hogy ezt a fátyolt félrehúzhatja a halandó ember, ha tudás és akarat még egyszer párosul majd amaz egyetlen eséllyel.