Fajiság és feketekávé

ÍRTA: SZÁSZ ZOLTÁN

HACSEK (ül a kávéházban): Pincér.

PINCÉR (jön): Parancsoljon, Hacsek úr.

HACSEK: Ez egy dőreség, kedves Árpád, hogy én parancsolok, én csak szeretnék parancsolni, ebben bizonyos világfiasság, bizonyos negélyesség, bizonyos kultúrkülönbözöttség képzetét óhajtanám kelteni önben, amivel mintegy aláhúznám és hangsúlyoznám azokat az igényeket, amikben -magam hiszek legkevésbé. Ezt egyszer így fejeztem ki: »Minden pesti főúr tarsolyában hordja a kifizetetlen feketéket«.

PINCÉR: Szóval feketetét parancsol, csészében.

HACSEK: Nem. Tarsolyban.

PINCÉR (el).

SAJÓ (jön): Jónapot, Hacsek. Mi az, maga sem ment el a „Csábcsúcsteljesítmény a kultúrgörbe sematizmusában” című előadásra?

HACSEK: Maga elment?

SAJÓ (dühös): Hogy mentem volna el, hiszen akkor nem lehetnék itt.

HACSEK: Ez nem jelent semmit. A Duna vize is itt van, pedig már elment. Erről egyszer azt mondtam, »két nő közt mindig van legalább egy, aki szebbnek tartja magát és ez rendesen a másik«.

SAJÓ: Hacsek, én nagyon megpirongatom magát, ha mindig dőréskedik. Inkább azt mondja meg, miért van a magas, kissé elrajzolt csípőjű zsidónőknek kedvezőtlen véleményünk Herbert Spencer pragmatizmusáról?

HACSEK: Én mást kérdezek magától. Csókolódzott már maga Elő-Indiában, napéjegyenlőség idején, norvég bakteriológus/ elvált nejének udvarló fregattkapitány nővérével? S

AJÓ (gondolkozik): Nem. Min den stimmelne különben, de nem fregattkapitány volt az illető, ha nem korvettkapitány.

HACSEK: Kár. SAJÓ: Miért kérdezte?

HACSEK: Hát ha nem fregattkapitány volt, akkor úgyse érdekli magát a dolog.