HOCK JÁNOS
VIRÁGMESÉK
(Lírai kritika)

Bécsben jelent meg ez a nagyon magyar könyv — mindegy, hogy miért ott s ha végiglapozod, a költőnek, aki írta, mélységes belefeledkezése habkönnyű és mégis végtelen tárgyába veled is elfeledteti az időket és világokat, amiket (akármerről nézted és nézed) költészeten túl ez a név társítana benned különben. Ez a rajongó és tiszta belefeledkezés teszi meghatóan egyértelművé s minden elfogult kritika számára sérthetetlenné Hock János szép munkáját. Tudatos egyértelműség ez, nem a széplelkű ifjú naiv érzelmessége — egy érett férfilélek tér vissza e sorok közt, sok testi-lelki hányattatás után, a természet mindent kiegyenlítő, mindent elsimító, megfoghatatlan szépségeihez, imádságos megadásban, hogy megtöltse lelkét virágok kelyhe fölé borulván, a lélek illatával: a hittel.

Tompa Mihály virágéposza óta ilyen rajongó és gyöngéd szerelmet és megértést nem tapasztalt a hallgató erdő és mező, mint amit e vallomás közöl — rég udvaroltak ily nemes tűzzel Flóra százszorszép szüzeinek, mint ahogy ez a hajlott-korú pap udvarol, dicséretüket zengvén minden más szépség fölött a világon. Az érett lélek szerelme ez, valóban — Hock János „meséi" nem a szó megszokott értelmében vett allegóriák és metaforák, amikkel Eszmeralda nénik és Tóni bácsik untattak bennünket s untatják gyermekeinket vasárnapi lapok „ifjúsági" mellékletén. A műkedvelő botanikus kipróbált tudása s az egyetemes életen mélységesen eltűnődő bölcs képzelet fűti és szövi és alakítja ezeket a félig ismertető, félig ábrázoló, félig jelképező apró monográfiákat: egy-egy „jellemrajz" mindegyik, virágok lelkének regények és mégis hűséges fejlődéstörténete bájos születésüktől édes halálukig.

És nem tehetek róla, ha ilyen megindultan beszélek erről a kis könyvről: személyes okom van hinni a szerző őszinteségében, hogy nem véletlenül és ötletszerűen szólhat sok mondanivalója között, éppen a virágokról ilyen lelkes szeretettel. Utoljára egy virágokkal borított sír szélén álltunk egymás mellett, sok évvel ezelőtt — kedves halottam feküdt a sírban s ő vállalta el, hogy az én dadogó fájdalmamnak szót adjon. És ahogy, a pillanat ihletében, a gyászolók elé varázsolni igyekezett az elvesztett anya és feleség eleven emlékét, egy pillanatra megállt: egy koszorún akadt meg a szeme s azon egy virágon s a tragikusnak indult mondatot váratlan bájjal így fejezte be: „mert ilyennek látlak, mint ez a krizantém itt előttem, kedves halott... fehérnek és mosolygósnak és fodrosnak... igazi asszonynak".

Csak most, könyvének olvasása után merem megköszönni a régi barátnak, akinek három minőségében: papi, öregemberi és tudósi jellegénél fogva nem volt kötelessége érteni ahhoz, mit jelent számunkra asszony és anya, ezeket a szavakat: — a Goethe „örök nőiességének" s a virágoknak rejtelmes rokonságát éppen ő villantotta meg e nehéz percekben előttem s megvigasztalt és felüdített, mint most, ezzel a finom és értékes írásával.

Magyarország, 1931. december 25.