SAKKOZÓK 1916-BAN

 

 

—  Hát mennyibe megy?

—  Amennyibe parancsolja.

—  Mégis.

—  Mondjuk, két koronába.

—  Nem bánom.

—  Ki kezdi?

—  Mindig a világos. Tessék, melyik kezemben

—  van?

—  Ebben.

—  Tessék. Világos. Kezdje el.

—  Mindjárt, csak felállítom a figurákat. — Igen? No, akkor én is felállítom, ha maga felállítja.

—  Úgy na, akkor, ha megengedi, ezt a kis gyalogot itten előretolom egy picurkát.

—  Konstatálni kívánom, hogy ez az első lépés volt az, ami engem arra kényszerített, hogy szemben az ön gyalogosával én is felhúzzak egy parasztot. Az én részemről ez puszta védekezés.

—  Az majd kiderül. Mindenesetre felszólítom  a futó őnagyméltóságát, aki fekete fejével itt élt az én fehér figuráim között, hogy sürgősen és haladéktalanul kérje ki útlevelét, és lépje át a középső vonalat.

—  Ugyanazt fogom kérni a fehér fejű fekete futó őnagyméltóságától. Ezzel meg is történt a megnyitás.

—  Úgy van. Vonuljon hát fel a lovasság. Ide léptem.

—  Azt én is meg tudom tenni.

—  Nem rossz. De nekem itt még tartalékom is van, ha megengedi.

—  Az nekem is van. Gyerünk.

—  (Hallja, maga szerencsétlen, ez rossz volt, hiszen ha a középgyaloggal ki kell jönnie, fedezet nélkül marad a lova, és kvalitást veszít!

—  Majd visszahúzom!

—  Akkor meg tempót veszt!)

—  Hallja, kérem, legyen szíves, és utasítsa a kibicét, hogy tartsa meg szigorú semlegességét, és ne adjon magának tanácsokat.

—  Micsoda beszéd az? Azt nem tilthatja meg neki, hogy tanácsot adjon. Eddig is mindig adott — ő tanácsolta a házasságomat is, egye fene. Azért, mert most véletlenül sakkozom,` most már ne adhasson nekem tanácsot? Nevetséges.

—  A partira vonatkozó muníciót, akarom mondani, tanácsot nem adhat. Vagy akkor adjon nekem is. De bezzeg nekem nem ad.

—  Hát persze, nem ülhet át oda, mert nem engedem. Különben, mit vitatkozom magával: leütöm ezt a parasztot.

—  Visszaütöm!

—  Csapataink az ellenséges támadást visszautasítják. Sakk!

—  Nagyszerű. Nagyon megijedtem. Majd a vezért ide közbehúzzuk.

—  Aha a... vezér Ott állt, azt nem láttam. Na, majd nem áll ott sokáig. Megtámadom a vezért a huszárral. Na, mit lép erre? Aha... aha.. menekül a király... helyet cserél a bástyával... Úgy látszik, nem érzi magát biztonságban...

—  Ugyan, kérem, egy egyszerű rohád.

—  Rohad... rohad... valami rohad odaát.

—  Az önök sajtójának durva rágalmait és hencegéseit válaszra se méltatjuk. Sakk!

—  Sakk? Jó. Odamegyek.

—  Odamegy?

—  Nono. Van még hely. Ide... nem, ide. Most aztán látni szeretném hol ad még egy sakkot?

—  Sakk.

—  Igen?... Nahát, tudja mit, nem hánom, feláldozom a bástyát. Ezzel a gyalogom nagyszerű pozíciót kap ... ebből a gyalogból még vezér lesz, ha felér az utolsó sorba!

—  Ha felér!

—  Ha felér? Ott fogok ebédelni a maga frontja mögött! Előre! Előre! A Berlin! Ŕ Berlin!

—  (Maga marha, mit csinált, sötét négy lépés alatt mattot adhat, ha észre veszi.

—  Ugyan, ne beszéljen!

—  Hát nem látja? Itt.

—  Ne kiabáljon! Hátha nem veszi észre?

—  Megsütheti a két koronáját. El fogja veszteni. Csak azt sajnálom, hogy beleadtam.

—  Pszt! Maga egy rongyos kibic, maga kussoljon, hátha nem veszi észre.

—  Próbáljon meg kiegyezni vele, hátha még nem vette észre.)

—  Na, mit pusmognak maguk? Lépjen már.

—  Lépjek... lépjek... tudja mit, mondok magának valamit. Én ugyan jobban állok, mint maga... de én méltányos akarok lenni... meg aztán dolgom is van; tudja mit, hagyjuk abba ezt a vérengzést, az emberiség jövője érdekében hajlandó vagyok remire adni.

—  Nono. Játsszuk csak végig.

—  Látja... most maga erőszakoskodik... pedig, Isten bizony, jobban állok... és tulajdonképpen maga kezdte...

—  Én? Hiszen maga húzott először.

—  Igen, mert maga mozgósított. Hát nem adja remire?

—  Csak játsszuk végig most már.

—  Nézze... adnék két hatost...

—  Csak játsszuk végig... (Tovább játszanak. Sötét észreveszi a négy lépéses mattot.)